Az én Spartathlonom

Általános

Amint sokan már tudtátok, régóta készültem a görögök történelmi futóversenyére, az Athén és Spárta közt rendezett, 246 km-es, 3300 m szintet tartalmazó  Spartathlonra.

A verseny kvalifikációhoz kötött, amely két szinten lehetséges. Van egy alacsonyabb szintű, amellyel elfogadják a nevezést, de sorsolják a versenyzőt. Ehhez óriási szerencse kell.  Illetve egy magasabb szintű, mely automatikus indulási jogot jelent. Ehhez eléggé komoly eredmény szükséges, mert aránylag magasan van a léc. Mivel nekem tavaly egy 24 órás versenyen sikerült ezt a szintet elérni, egy izgalommal szerencsére kevesebb volt a februári nevezés után.

Kvalifikációs eredményem okán a Nemzeti Válogatottba is meghívást kaptam, így a felkészülés tulajdonképpen már január elején megkezdődött és a májusi, temesvári 24 órás EB után egész nyáron folytatódott. A rengeteg edzés miatt a nyár közepe felé elkezdett nagyon rosszul menni a futás. Visszagondolva, valószínűleg a testem már riadót fújt, amiről én nem akartam tudomást venni. Mivel egyedül készülök, senki nem volt, aki jól hátba vágjon, hogy „Tivadar, állj már le és pihenj!”, így egyenes út vezetett a sérüléshez. Augusztusban majdnem egy teljes hónapnyi edzésmunka maradt ki, de- bár belül a pokol legmélyebb bugyrait is bejártam- próbáltam kemény és bizakodó maradni. Szerencsére egy zalaegerszegi orvos, aki maga is futó, a szabadsága alatt jött be a munkahelyére, hogy segítsen. Orvosi segítsége fizikailag, embersége pedig mentálisan jelentett óriási pluszt számomra, úgyhogy augusztus végére újra teljes értékű edzéseket tudtam végezni.

Azt terveztem, hogy teljesen egyedül fogok indulni a versenyen. Mivel ez egy történelmi futóverseny, illetve a mottója is az, hogy „Pheidippidész lépteinek nyomában”, nem láttam értelmét, hogy úgy menjek végig, hogy több fős team viszi helyettem a versenycuccot, tölti belém az „űrkaját”, lesi minden kívánságom. Ki akartam próbálni magam, nem egyszerűen lefutni szerettem volna, hanem megélni. Úgy éreztem, ha nem bukom el valahol a nagy úton, így tudok igazán büszkén felnézni majd a Királyra a spártai főtéren. Természetesen sokan féltettek és megpróbáltak lebeszélni erről, de (egy jó barátomat idézve) mivel az egyik legnagyobb és legvalósabb szabadságunk az önálló döntés szabadsága, szeptember 28-án egyedül álltam az esőben az Akropolisz lábánál a mezőnyben.

Nem kezdtem gyorsan. Mivel elsődleges célom a szintidőn belüli teljesítés volt, eleinte elsősorban erre koncentráltam. 3:45-re csekkoltam el a maratoni távot, 7:16-ra a 81 km-nél lévő korintoszi pontot. Én futóórát nem használok és sajnos semmilyen egyéb időmérő eszköz sem volt nálam, a pontnál azonban készségesen tájékoztattak mindenről. Több mint két óra volt már az előnyöm. Mivel sokkal gyorsabban haladtam a tervezettnél, jóval előbb értem az előreküldött éjszakai felszereléseimhez is. Nem bosszantott. Elszámoltam, én vállaltam, így hát cipeltem feleslegesen vagy három órán át. A féltávnál lévő Nemea pontnál már majdnem öt és fél óra előnyöm volt a szintidőhöz képest. Rájöttem, hogy ezzel többet nem érdemes törődnöm: a szintidő és én, nem vagyunk köszönő viszonyban. 🙂 A ponton, még a frissítés közben leszakadt az ég. Intenzív záporban hagytam el az állomást. Az ultrafutónak, főként ha magányosan fut, fejben mindig képben kell lennie. Nem árt, ha ismeri az anatómiát, szervezete reakcióit valamint ezek okait és a megoldásukat. Az éjszaka folyamán több kisebb mélypontom is volt, de mindig résen voltam és azonnal reagáltam, sohasem engedtem, hogy a mélypont, „megborulássá” fajuljon el.  Hol sótablettával, hol plusz szénhidráttal, vagy koffeinnal, esetleg némi pozitív gondolattal, hogy mennyien szurkolnak nekem otthon, Magyarországon. Zalaegerszegi futóként az ikonikus Parthenio-hegy nem jelentett különösebb kihívást, hiszen sokat futok dombokon, a lefelé vezető úton viszont cudar idő lett. A viharos szelet, az ömlő esővel nagyon megszenvedtem, de ekkor ez még nem szegte kedvemet. 190 km körül Tankcsapda számokat nótáztam a gyakran mellettem futó Rácz Robinak. Ekkor még úgy gondoltam, hogy harminc óra sem fog kelleni a befejezéshez.

Azt már előző nap lehetett tudni, hogy az időjárás nem lesz egyszerű, mert egy trópusi ciklon, a Zorba, kóborolt Görögország déli részén. A Tegea utáni siratófalat megmászva a fennsíkon ez csapott le a mezőnyre. Állíthatom, hogy kamionsofőrként egypár dolgot már láttam, sokmindenen nem lepődök meg, de ami ott volt, az kicsit ijesztő volt. Ezt igazán nem is tudom itt átadni, mert leírhatom, hogy süvített a szél, de ez nem pontos, azt is írhatom, hogy ömlött az eső, de ez sem fedi a valóságot. Igazi ítéletidő volt. Lerombolt egy Shell kutat, fákat és villanyoszlopokat csavart ki, autókerék nagyságú sziklákat sodort szemben az út szélén. Sáros patakokon gázoltam át, a szél néha odébb rakott egy méterrel és félig letépte rólam az esőkabátot. Mindezt órákon át, túl 230 km-en, majdnem harminc órája vizes cuccban.

Mikor megláttam a Tajgetoszt és előtte a völgyben Spártát, kisütött a nap. Kívül is és bent, a fejemben is. Az utolsó 15 km már lejtett, így is órákig tartott, mire elértem a várost, de akkor már tudtam, hogy ezt már senki el nem veheti tőlem. Ez meglesz…

A spártai futókat elképesztő tisztelet övezi nemcsak Spártában, hanem egész Görögországban. Utazásomkor és a verseny alatt megtett úton is az volt a benyomásom, hogy nem létezik görög ember, aki ne tudná, miről van szó ezeken a napokon. Az ablakokból, az udvarokról, az autókból, kamionokból, kávézók teraszáról mindenki őket biztatja. A taxis nem fogad el pénzt, ellenben kiugrik és kisegít. Mikor felnéztem a Királyra, arra gondoltam, ha másért nem, ezért mindenképpen megérte a sok évnyi edzés.

A végeredmény: 31 óra 32 perc, 51 ország 400 versenyzőjéből a 65. hely.

A versenyen való részvételemet és kiutazásomat támogatta szülővárosom, Zalaegerszeg Megyei jogú Város Önkormányzata és munkahelyem, az Éder Special Tank Transport. Segítségüket ezúton is tisztelettel köszönöm!

           

Hajrá Magyarok!

Büki Tivadar

Büki Tivadar a 24 órás ultrafutó EB-ről

Általános
Amint azt már sokan tudtátok, férfias mosolyom és tavalyi nemzetközi “B” szintű sárvári eredményem okán meghívtak az ultrafutó válogatottba.
A csapat ezúttal az IAU 24 órás Európa-bajnokságon lett indítva, amely május 26-27-én került megrendezésre a romániai Temesváron.
A versenyre immáron szokásosnak mondható frissítő emberemmel, Bekk Csabival mentem, valamint a zalaegerszegi futólegenda, Bérces Edit is velünk tartott, hogy önkéntesnek csatlakozzon a szervezőgárdához.
Pénteken délelőtt érkeztünk meg a városközpontban található versenyszállásra, a Hotel Temesvárba. A hely már nyüzsgő hangyabolyra hasonlított, csak kissé színesebb volt: közel harminc ország csapatainak tagjai jöttek-mentek nemzeti szerelésükben, bábeli hangzavarban. Csapatvezetőnk, Bárdos Barnabás, már várt bennünket, segítségével pillanatok alatt becsekkoltunk a szállodába, majd magára a versenyre. Délután megnyitó ünnepség volt a belvárosban egy nagyon szép, régi épületekkel körülvett téren. A román szervezők nagyon kitettek magukért, látszott, hogy nagyon sokat készültek rá és minden hibátlanul működött.
A hangolódás keretében este bejártuk a belváros sétálóutcáit, illetve megnéztük a pályát. A kijelölés kiváló volt, a veszélyesebb helyeken mindenhol bójákat tettek, a gyalogos átkelés megkönnyítésére mobil hidakat építettek két helyen is. A pálya maga egy szép, gondozott parkban volt. Fás, zöld részek, egyik oldalán folyó. Jól nézett ki. Hátránya a két emelkedő volt, illetve hogy teljes egészében térkő volt a burkolat. Ilyen hosszút még sohasem futottam térkövön, de sejthető volt, hogy az izmokat rendkívüli módon igénybe fogja venni.
Mielőtt rátérnék a versenyre, pár szót a felkészülésről.
Én még soha, egyetlen eseményre sem készültem ennyit. A munkám miatt ez óriási logisztikai feladatot is jelent, de mikor decemberben telefonon hívtak, hogy tagja vagyok az előzetes keretnek, egyből elkezdtem gyűjteni a kilométereket. Csapattársaimat már névről ismertem, világos volt, hogy itt egy ütőképes brigád alakul, óriási esélyekkel. Tulajdonképpen kizárólag hosszú edzéseket csináltam. Mentem extrém hidegben befagyott szakállal, hajnali háromkor a napi munkám előtt és egész éjszakai meló után, kialvatlanul, délutáni melegben, de volt száz kilométeres edzés, viharban, a végén négy teljes órán át ázva. Kemény volt. Azt mondtam Csabinak ott a pályán, hogy most már a neheze megvan, ezután csak a szórakozás jön! 😀
A reggeli rajt előtt volt némi probléma, ugyanis az IAU bíró nem fogadta el az előző nap szabályosan bemutatott, gyönyörű, címeres, direkt erre  az eseményre vásárolt kompressziós trikómat. Mivel nagyon érzékeny a bőröm, egy ilyennek rajtam kell lennie, különben a normál futópóló a hosszú versenyeken véresre dörzsöl, így kénytelen voltam dupla pólóban futni a melegben is.
A versenyt (ahogy én fejben is) négyszer hat órára osztom.
Az első hat óra vége felé nehéz volt már, elért a meleg. Hatvan kilométer körül mélypont jött, két órán át eléggé visszaesett a teljesítmény, de szerencsére segítőim kihoztak belőle. Nagy meló volt… Közben jött az esti hűvösebb idő és úgy összekaptam magam, hogy szinte egész éjszaka semmi bajom nem volt. Gyönyörűen gyűltek a kilométerek. Sajnos Tomi egy korábbi sérülés miatt már 100 km körül kiállt, mikor pedig Levire, később Árminra is többször ráköröztem világossá vált, hogy az enyém is a csapat eredményt befolyásoló lesz. Ez óriási nyomás alatt tartott, hiszen ha bármi miatt ki kell állnom, az egész csapat eredménye elmegy…
Tulajdonképpen komolyabb probléma a huszadik óráig nem volt, ekkor kezdtem határozottan érezni, hogy a térkő megtette a hatását. A sok kemény ütés miatt a combfeszítőim beálltak. Próbáltam nyújtani, de nem sokáig tartott a hatás és láttam, hogy a többiek is szenvednek. Mintha nem lett volna elég bajom, folyamatos hasmenés kezdett gyötörni. Lassult a tempóm, közben folyamatosan számok pörögtek a fejemben. Vágyamat, a 240 km feletti eredményt már a verseny felénél elengedtem, majd a 230-at, a végén pedig a PB is elment. Most sajnos csak 218 lett a vége. Nagyon nehéz verseny volt, nehéz pálya, de nem szeretem, ha egy eredményt meg kell magyarázni, hiszen a többieknek pont ugyanilyen nehéz!
Ez most a beton erős mezőnyben egyéniben a 33. helyre lett elég, a magyar férfi csapat pedig az ötödik lett az országok versenyében.
Végül, de nem utolsósorban segítőm, Bekk Csabi munkáját mutatnám be:
Csabi újra bebizonyította amit már amúgy is tudtunk róla, hogy egy jó barát, egy odaadó segítő, egy szemét hajcsár 😀, egy olyan arc a tömegben, amit ha meglátok tudom, hogy mindig van még egy lépés, mindig megy még egy kör, mert egyszerűen LÁTNI KELL!
Csabi keverte a kaját, italt, állandóan matekolt, egy pillantásból tudta, ha bajban vagyok, ha pedig repültem, egy szót sem szólt. Folyamatosan csekkolta az eredményeket, amihez sprint-szakaszokat futott a pálya melletti füvön egész éjjel, tudósított benneteket a FB-on, közben harcolt a versenybírókkal. Mikor nekem vége lett, neki ment tovább: könnyezett velem a célban, kaját hozott a szobába, vitte a táskám….
Úgyhogy a nevem bárhová is kerül ezzel kapcsolatban, a fejetekben legyen ott mellette az övé is!
Köszönöm a szurkolást, a MASZ-UB-nak a lehetőséget, Editnek a rengeteg dicséretet és a csokoládé-aranyérmet!
Hajrá ZASZ!
Hajrá Magyarország!

Keszthelyi Kilométerek futóverseny

Általános

Ha Pünkösd, akkor KKM, lássuk a ZASZ-osok eredményeit:

Maraton egyéni:

  • Járfás Gyula
    Időeredmény: 03:38:45
    Helyezés:
    – abszolút: 15/123
    – nem szerint: 13/101
    – kategória szerint (41-50): 8/55
  • Pálfy Antal
    Időeredmény: 04:02:43
    Helyezés:
    – abszolút: 44/123
    – nem szerint: 39/101
    – kategória szerint (31-40): 12/20

Félmaraton egyéni:

  • Korpics Attila
    Időeredmény: 01:22:38
    Helyezés:
    – abszolút: 6/474
    – nem szerint: 6/305
    – kategória szerint (41-50): 1/118

    Korpa a második kört kezdi

  • Devecseri Bálint
    Időeredmény: 01:27:03
    Helyezés:
    – abszolút: 10/474
    – nem szerint: 9/305
    – kategória szerint (31-40): 6/83

    Félmaraton váltó:
  • Németh Lilla, Lőrincz Eszter – HosszúLépés
    Időeredmény: 01:49:38
    1. kör Németh Lilla 10,55 km 4’11/km
    2. kör Lőrincz Eszter 10,55 km 6’13/km
    Helyezés:
    – abszolút: 22/107
    – nem szerint: 6/33
    – kategória szerint: 6/33

Az 1. zóna rajtja: Korpa, mögötte Lilla indul

10,5 km egyéni:

  • Kocsmár Tamás
    Időeredmény: 00:46:02
    Helyezés:
    – abszolút: 11/272
    – nem szerint: 11/115
    – kategória szerint (41-60): 4/42

GRATULÁLUNK!
HAJRÁ ZASZ!

Kiemelt kép forrás: Facebook

24 órás ultrafutó EB

Általános

Nagy öröm és büszkeség az egyesületünk számára, hogy Büki Tivadar is tagja lesz a magyar válogatottnak a 24 órás ultrafutó Európa-bajnokságon, amit Temesváron rendeznek május 26-27-én. Csapattársai lesznek: Bene Ármin, Csécsei Zoltán, Halama Levente, Mihalik Norbert és Rudolf Tamás. Nőknél: Kisháziné Zombory Erika, Maráz Zsuzsanna, Makai Viktória, Zétényi Szvetlana és Vágó Boglárka.

Szakértők szerint ezzel az összeállítással az elmúlt időszak legerősebb válogatottja áll majd rajthoz Romániában.

További információ a verseny hivatalos honlapján:

Drukkolunk, HAJRÁ! 🙌🏻

(a kiemelt kép az idei ultrafutó évadnyitó találkozón készült, Tivadar középen kék felsőben látható, forrás: atletika.hu)

Tivadar ultratáborban

Általános

Az elmúlt három napon részt vettem egy ultrafutó edzőtáborban, melyet Lubics Szilvi szervezett, a Nagykanizsa melletti Obornakon. A tábor tulajdonképpen tök ingyenes volt, vagy mondhatni “non profit”, hiszen csak a kajánkat és a szállást kellett fizetni, de ezek is szinte filléres költségek voltak, pedig Szilvi rengeteg melót, időt, szervezést fektetett az egészbe.

A “főhadiszállás” egy gyönyörű vadászház volt az erdőben, mindentől-és mindenkitől megfelelő távolságra, még a mobiltelefon sem működött, vagy csak nagyon hosszas térerő-keresgélés után. A tábor valójában négy napos volt, de a csütörtök egy vízitúrával telt, valamint a “beköltözéssel”, futás csak egy tízes körüli táv volt, az is este, illetve a sportorvosimat kellett intéznem, így én csak péntek reggeltől csatlakoztam. Kb negyven-ötven futó jött össze az egész országból, a teljesség igénye nélkül: Miskolc, Makó, Szeged, többen voltak a fővárosból és jó páran voltunk a Dunántúlról is. Szilvi elég színes társaságot hozott össze, voltak sokszoros Spartathlon-teljesítők, sokszoros Ironman-ek, 24 órás menők és a terep-ultrában nagyon szép magyar-és nemzetközi eredményekkel bíró hegyi zergék.

Az első napra egy 50 km-es erdei terepfutás volt előirányozva, kb 1200 m szinttel. Szerencsétlen módon, az egész heti kiváló és száraz időjárás után, csütörtök délutántól elkezdett esni az eső és egész éjszaka esett kiadósan, így a pálya elképesztő állapotban volt. A reggel kilences rajt után szinte azonnal elkezdett újra szakadni, hol eső, hol hó formában. Nekiindult a csapat, de senki nem tudta mire vállalkozunk! 🙂 Többen 10 km után visszafordultak, mások levágták erre-arra, végül hatan futottuk le a teljes távot, öt és fél óra alatt. (aszfalton nekem ez kb négy óra) Ahogy a visszaérkezéskor kinéztünk, az megért egy misét… :DD A zuhany után késői kaja, majd hosszas beszélgetés következett.

A második napon 26 kilométernyi aszfaltos/murvás futás volt a morcos időjárás miatt (Szilvi szerint pihenőnap 🙂 ), beszélgetős tempóban, utána kaja és hengeres-köteles nyújtás Koller Judit vezényletével ( ez előző nap is volt, csak a fantasztikus hatos lekéste 😀 ), majd Rakonczay Gabi tartott egy előadást. Aki nem ismerné, keressen rá! Eszméletlen pali: egyszer gondolt egyet és 73 nap alatt egy kenuval, egymaga átevezett Európából Amerikába, keresztülszelve az Atlanti óceánt! Már mindenki lemondott róla, mert tönkrement a műholdas telefonja és minden műszere, egyszer csak beevezett Amerikába….. 😀 Ezután dumcsi, amely sörbe és viszkibe fulladt… 😀

A harmadik napon lehetett választani egy 50 km-es aszfaltos, vagy egy 37 km-es 1000 m-es szintes terepfutás közt, én az utóbbi mellett döntöttem, mivel aszfaltosat itthon is tudok bármikor. Jó kondiban éreztem magam még így, a harmadik napon is, úgyhogy (nagy bátran) felzárkóztam az elején ellépő négy terepultrásra.Mint később kiderült, mindegyikük megjárta már a Mont-Blanc-t, de szerintem nem “nyélen” mentek, így, ha néha fogszorítva is, de bírtam az iramot velük. (ha esetleg valakinek mond valamit: Bacsó Bence vitte az elejét). Sokat röhögtünk, gyönyörű idő volt és még szebb táj. A beérkezés után hengerezés Judittal, majd kaja és búcsúzkodás….

Szuper volt az egész,remek emberekkel, akik közt úgy éreztem magam, mint aki otthon van…

Remélem jövőre is lesz és újra kapok meghívást, mert jó lenne ebből méééég!

Büki Tivadar

Mountain Man Marathon 24km 2017.12.31.

Általános

Amikor minden adott egy jó eredményhez, csak te magad nem, pontosabban éppen akkor nem, amikor kellene – nos akkor élvezetes beszámolót írni is elég nehéz 🙂

Szélcsend, 4-5 fok, lelkes mezőny és kihívásokkal teli pályavezetés. Utóbbiak kivételével ritkán jön össze a másik kettő éppen szilveszter reggelén.

Idén is a 24-esre készültem, de akár maratonra is készen álltam a felkészülés alapján, sőt, a csácsi részt annyira megszerettem december végére, hogy már-már sajnáltam, hogy nekem nincs egy speciális ’24+Csácsi hegyek’ futamom.

Aztán Karácsony után kaptam egy gyomrost egy meghűlés – köhögés, nátha, feszítő arcüreg – szerencsére láz nélkül – formájában úgy, hogy utoljára talán 2 éve volt egyáltalán torokfájásom is…

Most – pont most – mégis megkaptam. Fizikailag és mentálisan egyaránt felkészülten, mégis gyengén voltam kénytelen rajthoz állni. Nem tudhattam, meddig és hogyan fog menni, ha egyáltalán megy akár a TV toronyig is. Ment. Addig mindenképpen.

Muhari Gabival és Jakabfy Zolival uphill

Szóval meglepően jól indult számomra a futás (4’36” a toronynál az átlag), épp ahogy „amúgy” is kellett volna mennie. Így az élen is álltunk ketten egy fiatal tájfutó sráccal (Szalay Levente), ahogy arra számítani lehetett. Azt mondom, még a Zárdánál is úgy ahogy tartottam magam, nem is éreztem különösebb problémát (41 perccel végeztem volna, ha akkor befutok a 10-es távon), tudtam, hogy a sík részen majd elleszünk kettesben, ahogy addig is történt.

Azt találtam gyanúsnak, hogy ki a Flexhez majdhogynem edzéstempóban haladtunk (4’04”-05” körül) és nem lett volna ingerenciám elmenni abból, pedig alapesetben itt már lehetett volna forszírozni a tempót.

Aztán Bozsokon belül már ennél is lassabbra váltottunk, óriási megzuhanást nem tapasztaltam, csak azt, hogy már a harmadik Pulai Gabi is felfut mindjárt ránk, ami azért már sejttette a későbbieket.

Aztán az emelkedő (amire kifejezetten felkészültem és jó is voltam benne) teljesen betette a kaput. A „fal”-on kénytelen voltam belesétálni (…), majd láttam, hogy a tetőn 10mp/km-rel lassabb az átlagom a korábbi 33km-es edzésen futott botfai átlagomnál is. Persze itt már tudtam, hogy kb 10km-ig bírta a terhelést a szervezetem, aztán túlélő üzemmódba kapcsolt.

A lefelén azért visszahoztam még a srácokat, de az utolsó 4km síkon már csak vánszorogtam. Igazából a győzelemhez is elég lett volna „csak” 15mp-cel gyorsabban haladni kilométerenként (ami még mindig jócskán elmarad attól, amit edzésen futok dombok után síkon), de teljesen reménytelennek bizonyult, ahogy ezen a kifejezetten előnyös képen is tisztán látszik (fotó: Bálizs Zsuzsa) 🙂

Az időm 1:44:47 lett (4’19”/km), absz. 3. hely., 6,5 perccel lassabban a 2 évvel ezelőttihez képest.

Nyilván sajnálom, hogy így esett, illetve ma (Jan 4) már némileg jobban vagyok a kögőrohamok csökkenő számának hála, remélhetőleg ennyivel megúsztam a dolgot. Természetesen gratulálok a többieknek és mindenkinek, aki bármely távon futott, főleg a maratonistáknak.

Összegezve kicsit az évet, a hosszú, közel 3 hónapos sérülés után sikerült összekapnom magam és ha csak félmaratonon is, de futottam egy jó eredményt ősszel, a szilveszteri lehetett volna a második… Nyilván a forma nem veszik el néhány nap alatt, csak nem tudom, hogy hol jönne ki most már. Kaposvár Dombjai érdekeltek volna, csak nem 9 000 ft-ért…

2017 – első futóévem

Általános

Pálfy Antal éves összefoglaló beszámolója:

2016. december 31. Zalaegerszeg

2016 decembere van. Fél éve álltam neki futni. Fél órás edzéseket tartottam eddig, nagyjából minden másnap, Célom az volt, hogy fél óra alatt minél többet tudjak futni, ha jól emlékszek 6,20km lett a legtöbb. Decemberben a két ünnep között ezt a szokásos távot futottam. Elköltöztünk egy éve Zalaegerszeg belvárosába, nagyon közel van a  futópálya, így  lustaság lenne nem menni. Az edzés során fennakadt a szemem egy hirdetésen: futóversenyt rendeznek 31-én. Mivel semmi programom nem volt  szilveszterre, úgy gondoltam, elmegyek. Különböző távokon lehet indulni, és valahogy számomra nem is volt kérdés hogy a 40,9 km-es távot fogom választani. Ahogy visszagondolok, ésszerűbb lett volna például a 10 km-es távra nevezni, mivel azelőtt  az 5-6 km-en túl még nem jutottam, De lejátszottam a fejemben, hogy mi történhet, ha az ember lefutja ezt a majdnem maratoni távot. A fél órás edzések igazából nem viseltek meg, fájdalmaim, sérüléseim sose voltak, sőt, mindig jobb kedvem, hangulatom volt utána. Tisztában voltam vele, hogy a 41 km nem ugyanaz, mint az 5 km. De valahogy úgy éreztem, hogy meg tudom csinálni. Gondoltam, a napi adagomat kell csak nyolcszor egymás után teljesíteni. Volt még két napom dönteni.  Roppantul érdekelt, hogy az ember mit élhet át ilyen táv leküzdése után.

Elmentem. Elég korán érkeztem a versenyközpontba, mivel figyelmeztettek, hogy rengetegen leszünk. Szerintem az elsők között érkeztem. Befizettem a nevezési díjat, átvettem a rajtszámot, már nem volt visszaút. Olyan korán ott voltam, hogy körülbelül még két órát kellett várni a versenyig. Egyre több és több futó érkezett, még sose láttam ennyi embert Zalaegerszeg utcáin. És igazából nem voltam ideges, nyugalommal vágtam neki a megmérettetésnek. Meleg nem volt,  szerintem kiváló futóidőnk volt. Elkezdődött a verseny. Nem volt nálam se telefon, se óra. Mivel az 5-6 km-hez voltam hozzászokva, a 6. km után el is vesztettem az időérzékemet. De nem volt gond. Jól haladtam, a feléig nem is volt semmiféle probléma. Ahogy visszaértünk a városba, azt hittem, a végéhez közeledünk. De ez korántsem volt így, a fele még biztos hátravolt. Ez volt az első mélypont. Valahogy átestem, és haladtam tovább. És jó érzés volta dombokon futni. A következő mélypont kb 9 km-rel a vége előtt következett, itt kezdett először borzasztóan fájni a lábam. Itt futni már nem igazán bírtam. Nagy szerencsém volt azonban, hogy Kozári Attila társaságában futhattam le a maradék távot. Ő is kínlódott már, és látta hogy én is bajban vagyok. De tartottuk egymásban a lelket, és bevonszoltuk egymást. Szintidőn belül maradtam (4:52), de nem is érdekelt. Annyi érdekelt, hogy letrappoljam a 41 km-t valahogy.

2017.04.22. Sárvár “szorítsd össze a fogad és fuss”

A következő lépés az volt, hogy csatlakoztam a ZASZ-hoz. Külföldi tanulmányaim miatt nem sokat vagyok Zalaegerszegen, de amikor csak tudtam, elmentem a közös edzésekre. Edzéseim annyiban változtak, hogy a tavalyi 5-6 km-es távokat felemeltem 10re. Emellett jógázni kezdtem rendszeresen. A közös edzések pedig nagyon jó motivációt adtak, még ha nem is tudtam sokszor elmenni. Itt hallottam a sárvári versenyről. Pont úgy adódott, hogy otthon voltam és el tudtam menni.  A 6 órás versenyre neveztem be. Örültem, hogy több ZASZ tag is ott volt. Ugyanolyan tempóban futottam nagyjából, mint az első versenyen. Egy 1000 m-es pályán köröztünk órákon át. 60 km-t tűztem ki célul. Ez ugye 10 km/órát jelent. A verseny feléig ezt sikerült is tartani, utána szétestem picit mind fejben, mind fizikailag. 30 km után iszonyatosan elkezdett fájni a térdem, a kiszálláson gondolkodtam. Többször le kellett ezután már állnom sétálni. Büki Tivadar kollegánk többször is elhaladt mellettem, akárhányszor látta, hogy sétálok, jó keményen hátba vágott hogy “ne aludjak” :). A térdem viszont egyre jobban sajogni kezdett, miután Tivadar ötödször hátba vágott, megkérdeztem tőle hogy mit ajánl térdfájás ellen. A válasz egyszerű volt : “Szorítsd össze a fogad és fuss”. Ez a tanács azóta is ott van a fejemben, ha nehéz pillanat jön. Sikerült végül valahogy kihúzni a hat órát, valahogy eljutottam 51 km-ig.

2017.06.04. Keszthely “Ha végig akarod csinálni, lassan csináld”

Pünkösd hétfő. Ez tanítási szünet, így el tudtam menni egy újabb versenyre. Ami leginkább megmaradt ebből a versenyből, az az iszonyatos hőség. 35 fok biztos volt, a verseny reggel tízkor kezdődött, így pont a legnagyobb forróságban futottunk. A helyi lakosok segítőkészsége példaértékű, a hivatalos frissítőállomásokon kívül rengetegen adtak vizet, ami a nagy hőségben kellett is.  Ezen a versenyen már megfordult a fejemben, hogy jó lenne jobb időt futni. De edzésterv alapján továbbra se készültem, és a nagy meleg se segített abban hogy gyorsabban teljesítsem a távot. A 30. km után pedig jött megint a mélypont. Az egyik állomásnál az orvosok meg is állítottak, itt egy picit megijedtem, hogy abba kell hagyni. De szerencsére rendben találták mind a pulzusomat, mind a vérnyomásomat. Belső remegést, kimerültséget láttak azonban. Figyelmeztettek, hogy ha be akarom fejezni, lassan kell csinálnom. A vizsgálat miatt legalább 15-20 percet veszítettem, így az idő már nem érdekelt. Végül 4:57 lett. A végén még találkoztam a doktor úrral, aki megdicsért hogy lassan csináltam, így nem csüggedtem hogy rosszabb lett az időm, mint az első versenyen.

2017.08.13. Kaposvár “30 km után kezdődik az élet”

Egy újabb felejthetetlen verseny. Ennek a futamnak az egyik érdekessége, hogy éjszaka futottunk és festői környezetben, a Deseda-tó körül. Picit sajnálom, hogy nem világosban kerültük meg a tavat, mivel a sötétben nem sokat láttam a tájból. A nyári forróságban azt hinné az ember, hogy éjszaka sokkal könnyebb futni. Igen, de nem 42 km-t. Egy 42 km-es táv során fejben ott kell lenni az első méterektől az utolsóig. Ez pedig hajnali három és négy körül borzasztó nehéz. Nem volt sok induló, ha jól emlékszek kilencen indultunk ezen a távon. Ez a negyedik maratonom volt, továbbra se izgatott annyira, hogy mennyi idő alatt érek be, de azért bennem volt ismét az, hogy “jó lenne, ha..”. Jól is kezdtem, ahogy ez lenni szokott a nagy küzdelem ismét körülbelül 30 km után kezdődött. Ezúttal azonban nem izomfájdalmaim voltak. Az egyik problémám az volt ismét, hogy fejben nem tudtam már eléggé összpontosítani hajnali háromkor, így nem tudtam már annyira kontrollálni a sebességemet. Ezenkívül a gyomrom kezdett el émelyegni, és 5 km-el a vége előtt szédülni is kezdtem. Az, hogy mennyi idő alatt érek be, megint nem érdekelt, csak be akartam fejezni valahogy. A zalaegerszegi versenyhez hasonlóan itt is egy futótárs segített át a holtponton, nagyon hálás vagyok Horváth Gábor futónak. Gáborral másodpercre pontosan egyszerre értünk be, egy sportbaráti öleléssel fejeztük be a versenyt. 4:45 lett a vége, ha nem is túl sokat de azért sikerült javítani az időn.  A verseny után pedig megismertem Kovács Dániel kaposvári futótársat, aki volt olyan nagylelkű hogy elvitt autóval az állomásig. Azóta két versenyen is találkoztunk. Dániel megerősített abban, hogy “30 km után kezdődik az élet”.

2017.09.22. Zalakaros

Elkezdtem edzésterv alapján készülni. Martin Grüning német futó tervét követtem. A terv arra készít fel, hogy négy órán belül le tudjuk futni a maratoni távot. A zalakarosi verseny 34 km-es távja pont beleillett az edzéstervbe. Ez volt az első olyan verseny, amire rendesen készültem. Az eredmény látszott is egyből. A 4 órán belüli teljesítéshez 5:40-es tempó kell, és ezt ezen a 34 km-es versenyen sikerült is végig tartani, másodpercre pontosan. 3:15-el értem be.  Utána úgy éreztem, maradt is még energiám, ha 42 km lett volna a verseny szerintem be tudtam volna fejezni ezzel a tempóval. Jó volt látni, hogy sok ZASZ-os ott volt, és sokan a dobogón végeztek.

2017.10.29. Ljubljana “Hajrá Zalaegerszeg”

30 éves lettem. Azzal ajándékoztam meg magam, hogy elmentem első külföldi maratonomra. Az edzésterv hatása itt is érződött. Elképesztő mennyiségű futó érkezett a versenyre. Amikor a rajtszámomat átvettem, a regisztrációs pultnál dolgozó hölgy ránézett a személyimre, és magyarul szólított meg. Ez még hagyján, de kiderült, hogy ő is zalaegerszegi születésű. ZASZ-os pólóban futottam, és a későbbiek során a nagy tömegből valaki dobott egy “Hajrá Zalaegerszeg”-et. Kicsi a világ. A hangulat remek volt, és ezt továbbfokozta a rengeteg élőzenekar is. Az élen kenyai sztárfutók végeztek. Ők olyan mosolyogva futnak még 40 km után is, mintha ez tényleg semmi se lenne.  Iramfutóval haladtam a verseny feléig. Kiderült, őt is Toninak hívják. Ő azt ajánlotta, hogy a 4 órán belüli teljesítéshez 5:38-ra kell törekedni a verseny első felében. Félmaratonig sikerült ezt tartani, utána picit lelassultam, de  a 30. km utáni szokásos szenvedés sokkal enyhébb volt. 4:19-es időd futottam végül, 26 percet javítva. Ez azt jelenti, hogy 19 percet kell még hogy javítsak a jelenlegi álomidőmhöz.