Járfás Gyula (Gyucci), egyesületünk legtöbbet versenyző futója

Általános

Több mint egy hete, hogy lezajlott az UltraBalaton, kis országunk legnagyobb futórendezvénye. Egyre több beszámoló kerül a különböző weboldalakra, blogokra, közösségi médiába. Hosszabbak, rövidebbek, részletekben elveszők, vagy elnagyoltak, sírósak, vagy épp nevetősek. Mindenki másban jó. Van, aki írni tud, van, aki futni és akad olyan is, aki egyiket sem igazán, mégis mindkettőt csinálja. 

Járfás Gyula számos dologban kiváló, az írás azonban nem tartozik ezek közé és ezt ő maga is elismeri. Gyula, klubunk belső levelező listájára írt beszámolói, tartalmilag, jobbára az adott verseny megtörténtét hivatottak rögzíteni, a külcsínt illetően pedig az email tárgy mezőjébe íródnak, csupa nagybetűvel. Ha hozzáírná, hogy „jól ment”, túllépné a bűvös hat szavas álomhatárt, de ilyen még nem fordult elő a történelemben.

Nem így van a futással! A 44 éves, Zalaháshágyon élő Gyula, 2003 óta fut versenyszerűen, melyet a Zalaegerszegen, minden évben, szilveszter napján megrendezett Mountain Man Marathonnal (41 km, 800 m D+) kezdett el, némi focis múltat követően, és aminek azóta zsinórban 16 (!)-szoros finishere. A Koraszülöttmentő és Gyermekintenzív Alapítvány támogatására, jótékony céllal rendezett 65 km-es terepfutás visszatérő résztvevője, a sárvári hatórás futás rendszeres versenyzője. Gyula, sok egyéb mellett, sikeresen ért célba a 2018-as 111 km-es Ultra Tisza Tó (UTT) aszfaltos ultrán, ugyanebben az évben a Vadlán Ultra Trail 108 km-én és ötször indult egyéniben a 221 km-es UltraBalatonon, ebből négyszer sikerült is az egyéni beérkezőknek járó célszalagot elnyernie.

Mivel Gyula ilyen szerényen és csendben gyűjti magának, ezzel pedig egyesületünknek is az eredményeket, a helyi média érdeklődését pedig viszonylag ritkán sikerül felcsigáznunk, úgy döntöttem, hogy idei újabb, immáron negyedik, sikeres, egyéni UB teljesítése kapcsán felkeresem és én írok róla. Nevezhetnénk az írást interjúnak, de olyat újságírók készítenek, így hívjuk inkább egy baráti beszélgetésnek, leírva.

B.T.- Gyulus, mindannyian tudjuk, hogy rengeteget versenyzel. Hozzávetőleg hány eseményen vettél részt a 16 év alatt?

J.GY.- Erre egészen pontosan tudok válaszolni, ugyanis egy füzetbe vezetem az összes versenyt, amin részt vettem. 165 esemény volt összesen, egészen széles repertoárban, hiszen a 14 km-es örömfutástól a 221 km-es UltraBalatonig minden létező táv és terep szerepel benne.

B.T.- Az sem titok, hogy szereted halmozni a versenyeket. Mi volt az eddigi legsűrűbb, vagy legnehezebb sorozat egymásután?

J.GY.- Valóban többször előfordult, hogy kedvenc események nagyon sűrűn követték egymást a versenynaptárban, de ez nem szokott eltántorítani, ilyenkor egyszerűen elmentem mindkettőre, csak a terheléshez igazítottam a tempót. Ha tudtam, hogy másnap is verseny lesz, akkor már az adott napi rendezvényen tartalékoltam az erőt. 2017-ben pl. az Őrségi 74 km-es futás (ami egy eltévedés miatt 81 km lett) után másnap a Koraszülött Futás 65 km-es távján álltam rajthoz, de előfordult szombati 60 km-es terepfutás után vasárnap egy aszfaltos maraton is.

B.T.- Miért futsz, miért versenyzel? Mi a motivációd? 

J.GY.- Örömfutó vagyok. Nem mondom, hogy nem esik jól, ha valahol dobogóra állhatok, de nem ez az elsődleges. Szeretek futni, a versenyeken jó a társaság, visz a hangulat. Az évek során rengeteg embert ismertem meg, sokukkal barátságot is kötöttem és jó újra, meg újra összefutni velük.

B.T.- Melyik volt a legnehezebb versenyed/melyikre vagy a legbüszkébb?

J.GY.- A 2018-as Vadlán Ultra terepverseny hosszú távja volt a legnehezebb. Előtte nem tudtam érdemben pihenni, a munka is sok volt, hiszen a fő munkahelyem mellett másod, sőt, időnként harmad állásban is dolgozom. A verseny utolsó harmada nagyon megviselt, de óriási élmény volt. A 2014-es egyéni UB teljesítésemre vagyok a legbüszkébb. Az első ilyen hosszú futásom volt és az akkor még 212 km-t, 27 óra 4 perc alatt sikerült behúznom.

B.T.- A családod támogat a sportolásban?

J.GY.- Maximálisan. Az ultrákon az autós kísérést általában Zsuzsa húgom vállalja, párjával, Rafival. Idén sajnos nem tudtak jönni, így Andrea unokanővérem jött el, amiért ezúton is óriási köszönet illeti, szüleim pedig nagyon büszkék rám.

B.T.- Mesélj kicsit az idei UB-ról, hogy ment? Szenvedtél, vagy volt helyed a pályán?

J.GY.- Az ultraversenyeken általában a szintidőn belüli teljesítést tűzöm célul. Ez most is így volt. A szokásos, laza tempómban kezdtem, semmi sietség. A dombokat szeretem megfutni, de most az először induló Andor Jocónak is szerettem volna az elején kicsit segíteni, így általában a dombokra felérve bevártam. Szigliget környékén elkeveredtünk egymástól, utána egyedül folytattam. Vonyarcvashegy környékén a Zalatriatlon-klub szurkoló csapata várt, akik bringával tekertek oda Zalaegerszegről. Jókedvű brigád, etettek, sörrel is itattak, majd zajos biztatásuk közepette indultam tovább. Keszthelyre érve a frissítő ponton tevékenykedő Lilla fogadott, szokásos, laza, pörgős stílusában. Kicsit beszélgettünk, nevetgéltünk, majd egy óriási energiaöleléssel felturbózva kocogtam tovább a déli part felé. Balatonmáriánál sötétedni kezdett, Anditól átvettem a fejlámpámat és megkezdtem az éjszakát. Balatonboglárnál dördült egy nagyot az ég, előbb erős szél támadt, majd az eső is eleredt. A part közelébe érve a szelet már viharos erejűnek éreztem, oldalazva kellett futnom, a szemembe csapó esőcseppektől pedig alig láttam. Átázott az esőkabátom. Kis idő múlva elállt az eső, cseréltem ruhát, cipőt. Siófoknál újra megeredt, de ekkor már nem érdekelt. Balatonkenesénél, a 183 km-nél levő csekkponton egy kisebb társaság várt. Egyikük közölte, hogy ő versenybíró és lejárt a szintidő, nem mehetek tovább. Annyira meglepődtem, hogy először válaszolni sem tudtam neki. A fejemben már raktam össze a választ, mikor a körülötte állók közül megszólalt valaki: „Én ismerem ezt a srácot, ő megcsinálja! Engedd tovább nyugodtan, ő be fog érni szintidőn belül!” Továbbengedett… Kicsit belehúztam, mert valóban szorított az idő. A 190. km körül beütött egy technikai probléma is, ugyanis Andi lerobbant a kísérő kocsival. Szerencsére a csapatunk már a célban volt, a segítségemre siettek és a célig kitartottak mellettem, így 31 óra 25 perces idővel sikeresen, szintidőn belül célba értem.

B.T.- Már csak egy kérdésem lehet: elégedett vagy ezzel az eredménnyel?

J.GY.- Nézd, nekem az jelenti a sikeres teljesítést, ha mosolyogva, épségben érek célba. Inkább legyen egy, két órával rosszabb időeredményem, mintsem szenvedjek. Nem mondom, hogy néha nem fáj itt-ott, de ha szenvedés lenne az egész, nem csinálnám, ha pedig az egészségem lenne veszélyben, habozás nélkül kiállnék. Versenyt rendeznek mindig, de élet csak egy van. A kérdésedre válaszolva: elhoztam immáron negyedik alkalommal is a szalagot, így elégedett vagyok.

B.T.- Szívből gratulálok, a szüleidhez hasonlóan az egyesület is büszke rád. További szép sportsikereket kívánunk!

Futás a koraszülöttekért

Általános

KORPA

2.-3. szakasz

A tavalyi szünet után ismét részt vettem a Koraszülöttfutáson, újra csapatban (hisz max. 42,2km-ig vagyok hitelesítve, mostanság addig sem), ezúttal négyen indultunk Lusta Banda Light néven Mónival, Lillával és Umbertoval, egyedi pólóval!
Homályos emlékeim alapján rendszerint szénné szoktunk égni ezen a futáson, most viszont mintha ez a veszély kevésbé fenyegette volna a mezőnyt: 4-5 fok, erős északi szél és némi eső tett róla.
Nekem a dombos, de aránylag jól futható szakaszok jutottak Csácsból Nemesapátin keresztül Gyűrűsig (16,2km). Mónit váltottam miután két kilométert melegítettem mellette és a hazai pályás emelkedőkkel kezdtem is már a Csácsi hegyen a legelejétől 8 percre. Mostanság a tempófutásaimat Gálafej-Jánka érintésével végzem, így nem volt gond a felfelékkel a többi futóhoz képest. Őszinte leszek: konkrétan leginkább nőket és Hit Gyülekezetes hívőket fogtam be 🙂

Sőt, az erdős terepes rész után (ahol egymás hegyén-hátán futottak négyen) már a negyedik helyen haladtam, amiből harmadik lett, mire leértem a műútra Nemesapáti felé és az ezüst sem futott túl messze tőlem, miközben a kedves csapattársak folyamatosan ledudáltak az útról, mutogattak, fényképezgettek – nálam mindenesetre jobban érezték magukat 🙂.

Megyegetett a futás, de azért kirobbanó erőben nem éreztem magam. Felkalimpáltam a templomig (szakasz vége: 4’30”/km), aztán jöhetett a Gyűrűsig tartó nehezebb terepes szakasz (4’51”).
Teqballos társamat előztem a falu utáni kaptatón (hiába, az asztali foci igazi úrisport), de azt tudtam, hogy az első messze jár(hat). Jött egy saras, néhol futhatatlan meredek fal, de aztán a nagyon gázos sárkorcsolyás lefelét már kockázatosan futottam (egy esés lett a jutalma), így a végére „csak” 3 perces fórral rendelkeztek a pestiek Lilla legmocsarasabb szakaszai előtt.


Végül ezt a helyezést (egy kis oda-vissza előzgetéssel fűszerezve) meg is tartotta a csapat a végéig, így a 2-4 fős váltók versenyét megnyertük, abszolútban pedig másodikak lettünk.
Élmény volt, szeretem ezt a mocskos időt.

UMBERTO

Az idei koraszülött jótékonysági futás számomra az első alakalom volt, amikor nem mint fotóriporter, hanem futóként vettem részt benne. Bár amikor reggel felébredtünk és láttam, hogy az időjárás elég extrém, mondtam Móninak, most inkább fotóznék 😉 s nem azért mert megrettentem volna a körülményektől, hanem azért mert nem mindennapi körülmények nem mindennapi képeket szülhetnek… ne.. de nem! Futóként akartam élvezni a mostoha körülményeket. Mert szeretek esőben futni, szeretem az ilyen konfortzónaelhagyásos futásokat és az ügy, számomra is nagyon fontos.

Miután a bé verziót léptettük életbe a csapattagokkal egyeztetve, hogy hát mindenki lehetőleg csak egyszer ázzon el, nekem három szakaszt kellett futnom egyben, a kehidai golfpályától a hévízi tófürdő bejáratáig, ami 14.3 kilométert jelentett.

Lillát váltottam. A harmadik helyen voltunk ekkor, előttem egy lány váltott öt perc előnnyel aki a második volt akkor. Viccelődtem is Korpát kérdezve, milyen futó ő, mert talán megpróbálom megelőzni. Jó futó, volt a válasz. Fasza….

Erős északi széllel szemben futottam ki a golfpályáról, könnyben ázott  szemmel, emiatt alig láttam a szalagokat. Fázni nem fáztam, lágy eső esett, s amikor nem szembe futottam a széllel kifejezetten élvezetes volt a dolog. 4:50-es tempóra álltam be, így futottam a kocsmáig. 

A kustányi hegyre vezetett az út, két kilométer hosszan emelkedett. Ez nem okozott különösebb gondot, utólag megnézve az adatokat egész jó dombozás volt az! Az emelkedő vége felé megláttam a második helyen futó lányt, éppen gyalogolt… Vérszemet kaptam ettől, futottom felfele s a hegyhátra felérve megelőztem. Jó futást kívánva elhúztam mellette. A hegyen átfutva erdős rész következett, ahol kész akrobatika volt tempóban maradni. Akkor ott egy kívülálló látta volna a mozgásomat, biztosan hetekig röhögött volna rajtam, ahogy szöcske módjára pattogok a keréknyomok közt, hol középre, hol a keréknyomokban, mikor hol tűnt biztonságosabbnak a haladás. Néhány pocsolyába is belecuppantam, más lehetőség nem lévén. Órámra nézve csodálkoztam, 5:30-as tempóban voltam ott az erőben…

A hegyről lefele futva eszembe jutott Lőrincz Endre intelme, ne próbáld meg behozni a felfele „elvesztett” időt, mert nagyon veszélyes ilyen körülmények között, de azért Tivadar módszert bevetve próbáltam erősíteni 😉 egy kicsit.

Egregybe érve Kocsmár Tomiék várták a futójukat. Csalódottak voltak amikor engem láttak befordulni az erdei kanyarban. Tomi kérdezte láttam e a Csengét, már Nemesbük előtt megelőztem, mondtam. Ez még jobban elszomorította őket. S mivel hallottam, hogy ott váltanak, Egregyből Hévízre próbáltam minél jobb iramban futni, mert ha váltanak egy friss emberre akkor biztosan visszaelőz… Ezt semmiképp nem szerettem volna, hisz éreztem, hogy miénk a második hely, de biztos nem voltam benne. No mindegy, rohantam ahogy tudtam.. de ekkor már erőm fogytán volt, megváltásként éltem meg a tófürdőnél Mónikával a váltást!

Térdre rogytam a kimerültségtől és az órámra néztem: 14.3 km, 1:15 perc… 

Csak hogy érzékeltessem, május elsején futottunk félmaratont Bad Blumauban, (1:47) s ott nem fáradtam el annyira mint most a 14 kilométeren… Szóval szétfutottam magam…

Jó volt!

Büszke vagyok magunkra! Mert hobbifutóként azt gondoltam, soha semmilyen versenyt nem fogok tudni megnyerni, ezért próbálom az élvezet rész erősíteni futásomban és lám! Kategória első, abszolútban a második helyen értünk célba. Nem tudom melyik a nagyobb truváj… (persze kellett ehhez a két vágtázó (Liller és Korpa) és Mónika komoly tempója is ugye…)

Köszönöm a csapat tagjainak a remek élményt! Hogy elindultunk és ott voltunk!!! 

Hajrá ZASZ!!! Hajrá Lusta Banda és a Light verziónak is!!!

LILLA

Lusta Banda Light néven neveztünk a kedvenc négyesünkkel a Koraszülött futàsra idén.

“A” és “B” verzió is volt a csapatelosztàst illetően,a rossz és még rosszabb idő esetére.Vasàrnap reggel egyöntetűen a “B” verziót vàlasztotta a csapat (egyébként is ehhez húzott a szívem).Így ugyanis Mindenki egybe futotta az adagjàt,nem pedig rövidebb szakaszokra szétszedve.

Lelkesen ültünk autóba,és mentünk a rajthoz negyed 9-re.Sok lelkes futóval vàrtuk a szivdobbanàst,hogy elindulhasson Mónika kezdő emberként.

A 2-3. szakaszt Ati nyerte,aki nyilván esett is egy jókoràt.Pedig Endre elmondta az elején,hogy ne akarjuk behozni az emelkedőkön elvesztett màsodperceket lefelé.Ő bezzeg tolta neki,pedig megbeszéltük ez ma NEM verseny, jótékonysági futás.😃🤨

Majd én következtem Gyűrűstől a Golf pàlyàig,16.8 kilométert raktam a làbamba.

Hm…sík aszfaltot kedvelőként ez igazi ínyenc falatnak szàmított nekem.😋

Dombok,mocsàr,pocsolyâk,erdő,szàntóföldek,térdig erő vizes fű,beragadt terepjàró,dagonya,igazi sàrkorcsolya.Sok helyen a talpon maradàsért küzdöttem,olyan izmok dolgoztak amikről eddig nem nagyon tudtam.Komfortzóna elhagyàsa volt ez rendesen.Mindennek ellenére nagyon élveztem az egészet.Leküzdöttem Önmagam.Örök élmény a tarsolyomban!

Szétfagyva,kissé megviselten vàltottam Umbertót,aki alig vàrta,hogy futhassa a következő két szakaszt.Bravúros tempót tolt.💪

Utolsó két etap,ismét Mónika következett.Mindig azt mondja mennyi energiát kap tőlem,ha együtt futunk,így muszáj volt beàllnom mellé.Nagy duzzogava😄Aztàn kicsit felcserélődtek a szerepek,végül nem tudom ki motivált kit 😁,de leküzdöttük a szeles,viharverte bringautat.

A főtéren màr vàrtak a fiúk és együtt futottunk be,elégedett mosollyal az arcunkon 4 fős csapat kategóriában 1. helyezettként.

Szuper vasàrnapunk volt,egy jó ügy érdekében futni pedig megható és hálás dolog mindig.Kiemelkedő szervezés,profin kijelölt útvonal,köszönjük a szervezők munkàjàt.

Kamionsofőrből ultrafutó

Általános

Nemzetközi kamionsofőrként dolgozik. Ha csak teheti, fut. Megállás nélkül akár 250 kilométert is. Büki Tivadar ultrafutó napokon belül indul Japánba, a Sakura Michi ultramaratonra. Ez az Athén és Spárta közötti Spartathlon „megfelelője” – és eddig egyetlen magyarnak, Simonyi Balázsnak sikerült teljesítenie.

Forrás: http://zegtv.hu/kamionsoforbol-ultrafuto/

Balaton Szupermaraton

Általános

A március 21-24. között megrendezésre került/kerulő eseményen különböző versenyszámokban az egyesület három tagja is részt vett/vesz.

Lakatos Roland egyéniben indult a négynapos megmérettetésen. A versenyt megelőző hetek nagy mennyiségű edzésmunkáját követően Roli nem kis célokkal várta a rajtot. Az első nap végén 48,5 km-rel a háta mögött még elégedetten nézett a következő 52,9 km-es etap elébe, aminek a teljesítése azonban sajnos némi aggodalomra adott okot a nap végén fellépő sípcsontfájdalma miatt. Bízva egy nagyobb sérülés elkerülésében Roli a harmadik napon feladni kényszerült a versenyt, Révfülöpnél 13 km után kiszállt.

Roli rajtja a harmadik napon
Fotó: maratonfuto.hu

Az egészsége megőrzése érdekében mindenképpen jó döntés volt, bízunk a gyors felépülésében és gratulálunk a teljesítményéhez!

Pálfy Antal a ‘Maratonfüred’ keretében futott maratont a hétvégén. 3:54:49-es egyéni legjobb idejével Tóni a 165 férfi induló közül a 46. helyen végzett. Gratulálunk!

Trajbár Judit a FélBalaton Szupermaratont gyűri éppen. Ahogy ő mondja, nyuggeres, Flow tempóban, 4:17 alatt tette meg a az első napi 43,6 km-t, ez 5:54 min/km tempó volt, ma jön a java…

Judit első nap végén a célban
Fotó: Tóth Marcell

Judit női abszolút 7. helyen végzett. Nagyon szép eredmény, büszkék vagyunk Rá!

Az én Spartathlonom

Általános

Amint sokan már tudtátok, régóta készültem a görögök történelmi futóversenyére, az Athén és Spárta közt rendezett, 246 km-es, 3300 m szintet tartalmazó  Spartathlonra.

A verseny kvalifikációhoz kötött, amely két szinten lehetséges. Van egy alacsonyabb szintű, amellyel elfogadják a nevezést, de sorsolják a versenyzőt. Ehhez óriási szerencse kell.  Illetve egy magasabb szintű, mely automatikus indulási jogot jelent. Ehhez eléggé komoly eredmény szükséges, mert aránylag magasan van a léc. Mivel nekem tavaly egy 24 órás versenyen sikerült ezt a szintet elérni, egy izgalommal szerencsére kevesebb volt a februári nevezés után.

Kvalifikációs eredményem okán a Nemzeti Válogatottba is meghívást kaptam, így a felkészülés tulajdonképpen már január elején megkezdődött és a májusi, temesvári 24 órás EB után egész nyáron folytatódott. A rengeteg edzés miatt a nyár közepe felé elkezdett nagyon rosszul menni a futás. Visszagondolva, valószínűleg a testem már riadót fújt, amiről én nem akartam tudomást venni. Mivel egyedül készülök, senki nem volt, aki jól hátba vágjon, hogy „Tivadar, állj már le és pihenj!”, így egyenes út vezetett a sérüléshez. Augusztusban majdnem egy teljes hónapnyi edzésmunka maradt ki, de- bár belül a pokol legmélyebb bugyrait is bejártam- próbáltam kemény és bizakodó maradni. Szerencsére egy zalaegerszegi orvos, aki maga is futó, a szabadsága alatt jött be a munkahelyére, hogy segítsen. Orvosi segítsége fizikailag, embersége pedig mentálisan jelentett óriási pluszt számomra, úgyhogy augusztus végére újra teljes értékű edzéseket tudtam végezni.

Azt terveztem, hogy teljesen egyedül fogok indulni a versenyen. Mivel ez egy történelmi futóverseny, illetve a mottója is az, hogy „Pheidippidész lépteinek nyomában”, nem láttam értelmét, hogy úgy menjek végig, hogy több fős team viszi helyettem a versenycuccot, tölti belém az „űrkaját”, lesi minden kívánságom. Ki akartam próbálni magam, nem egyszerűen lefutni szerettem volna, hanem megélni. Úgy éreztem, ha nem bukom el valahol a nagy úton, így tudok igazán büszkén felnézni majd a Királyra a spártai főtéren. Természetesen sokan féltettek és megpróbáltak lebeszélni erről, de (egy jó barátomat idézve) mivel az egyik legnagyobb és legvalósabb szabadságunk az önálló döntés szabadsága, szeptember 28-án egyedül álltam az esőben az Akropolisz lábánál a mezőnyben.

Nem kezdtem gyorsan. Mivel elsődleges célom a szintidőn belüli teljesítés volt, eleinte elsősorban erre koncentráltam. 3:45-re csekkoltam el a maratoni távot, 7:16-ra a 81 km-nél lévő korintoszi pontot. Én futóórát nem használok és sajnos semmilyen egyéb időmérő eszköz sem volt nálam, a pontnál azonban készségesen tájékoztattak mindenről. Több mint két óra volt már az előnyöm. Mivel sokkal gyorsabban haladtam a tervezettnél, jóval előbb értem az előreküldött éjszakai felszereléseimhez is. Nem bosszantott. Elszámoltam, én vállaltam, így hát cipeltem feleslegesen vagy három órán át. A féltávnál lévő Nemea pontnál már majdnem öt és fél óra előnyöm volt a szintidőhöz képest. Rájöttem, hogy ezzel többet nem érdemes törődnöm: a szintidő és én, nem vagyunk köszönő viszonyban. 🙂 A ponton, még a frissítés közben leszakadt az ég. Intenzív záporban hagytam el az állomást. Az ultrafutónak, főként ha magányosan fut, fejben mindig képben kell lennie. Nem árt, ha ismeri az anatómiát, szervezete reakcióit valamint ezek okait és a megoldásukat. Az éjszaka folyamán több kisebb mélypontom is volt, de mindig résen voltam és azonnal reagáltam, sohasem engedtem, hogy a mélypont, „megborulássá” fajuljon el.  Hol sótablettával, hol plusz szénhidráttal, vagy koffeinnal, esetleg némi pozitív gondolattal, hogy mennyien szurkolnak nekem otthon, Magyarországon. Zalaegerszegi futóként az ikonikus Parthenio-hegy nem jelentett különösebb kihívást, hiszen sokat futok dombokon, a lefelé vezető úton viszont cudar idő lett. A viharos szelet, az ömlő esővel nagyon megszenvedtem, de ekkor ez még nem szegte kedvemet. 190 km körül Tankcsapda számokat nótáztam a gyakran mellettem futó Rácz Robinak. Ekkor még úgy gondoltam, hogy harminc óra sem fog kelleni a befejezéshez.

Azt már előző nap lehetett tudni, hogy az időjárás nem lesz egyszerű, mert egy trópusi ciklon, a Zorba, kóborolt Görögország déli részén. A Tegea utáni siratófalat megmászva a fennsíkon ez csapott le a mezőnyre. Állíthatom, hogy kamionsofőrként egypár dolgot már láttam, sokmindenen nem lepődök meg, de ami ott volt, az kicsit ijesztő volt. Ezt igazán nem is tudom itt átadni, mert leírhatom, hogy süvített a szél, de ez nem pontos, azt is írhatom, hogy ömlött az eső, de ez sem fedi a valóságot. Igazi ítéletidő volt. Lerombolt egy Shell kutat, fákat és villanyoszlopokat csavart ki, autókerék nagyságú sziklákat sodort szemben az út szélén. Sáros patakokon gázoltam át, a szél néha odébb rakott egy méterrel és félig letépte rólam az esőkabátot. Mindezt órákon át, túl 230 km-en, majdnem harminc órája vizes cuccban.

Mikor megláttam a Tajgetoszt és előtte a völgyben Spártát, kisütött a nap. Kívül is és bent, a fejemben is. Az utolsó 15 km már lejtett, így is órákig tartott, mire elértem a várost, de akkor már tudtam, hogy ezt már senki el nem veheti tőlem. Ez meglesz…

A spártai futókat elképesztő tisztelet övezi nemcsak Spártában, hanem egész Görögországban. Utazásomkor és a verseny alatt megtett úton is az volt a benyomásom, hogy nem létezik görög ember, aki ne tudná, miről van szó ezeken a napokon. Az ablakokból, az udvarokról, az autókból, kamionokból, kávézók teraszáról mindenki őket biztatja. A taxis nem fogad el pénzt, ellenben kiugrik és kisegít. Mikor felnéztem a Királyra, arra gondoltam, ha másért nem, ezért mindenképpen megérte a sok évnyi edzés.

A végeredmény: 31 óra 32 perc, 51 ország 400 versenyzőjéből a 65. hely.

A versenyen való részvételemet és kiutazásomat támogatta szülővárosom, Zalaegerszeg Megyei jogú Város Önkormányzata és munkahelyem, az Éder Special Tank Transport. Segítségüket ezúton is tisztelettel köszönöm!

           

Hajrá Magyarok!

Büki Tivadar