Minden egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor Keszi összeállította az UB-re a csapatokat. Páran ragaszkodtunk hozzá, hogy olyan emberekkel szeretnénk együtt futni, akik végig a csapattal lesznek, drukkolunk egymásnak, mert úgy a buli. 🙂 Olyan jól sikerült, hogy az UB az éves bakancslistámra került.

A CSAPAT
Ingrid. A hős. Idén nem tudta vállalni a versenyzést, de tavalyi éjszakai futása örök emlék marad. Éjjel 2 körül ment ki a jeges esős viharba, ahol a szél kb. vízszintesen fújta az arcába az esőt 10 km-en keresztül. Emlékszem annyira aggódtunk érte, hogy csak bírja ki valahogy… aztán szinte extázisban jött vissza a buszra azzal, hogy ez k..va jó volt!
Persze ezt most is megemlegettük és minden szakaszt, amiről semmi infónk nem volt tavalyról (milyen szintes stb.), tuti, hogy Ingrid futotta… 😉

Lilla. Akinek van drága izomlazító rúdja. 🙂 Idén csatlakozott hozzánk, őt is megbabonázta az egy évvel ezelőtti hangulat híre. Annyira izgult az első szakasza előtt, ha nem látom, el sem hiszem. El tudjátok képzelni őt, aki másfél óra alatti félmaratonokkal a lábában azt próbálgatja, hogy tud-e egyáltalán futni???

Endre. Akinek be nem állt a szája. 🙂 Pistitől kapott valami bogyót a nyelve alá és pörgött egész éjjel. Navigálta a buszt, ment fogadni az éppen beérkező társunkat, telefonon jelzett nekem, hogy készüljön a váltótárs. Minden klappolt, csak egyszer tévedtünk el, amikor nem ő diktálta a koordinátákat a GPS-be, éppen kint volt terepen… 🙂 Ha látta volna, mit műveltünk! Hajszálon múlt, hogy odaértünk az aktuális váltópontra. 😀

Rudi. Az alapember, aki megadja a kezdő hangot. Aki győzködte magát, hogy a következő szakaszt most már biztosan 5’10-ben fogja lekocogni, aztán még az utolsó hajnalit is 4’45-ben tolta. Aki Erika szerint túl kipihent arccal érkezett haza, de eláruljuk neki, hogy mindez csak Lilla drága rúdjának köszönhető, Rudi új dimenziókba lépett az izomlazítás terén. És akit soha nem igazolhat le a Zalaszám, mert ragaszkodunk hozzá!

Imola. A névadó. Még soha nem futott maratont, de ultrát igen. Éppen az UB előtt egy héttel. Hogy Andor Jocót idézzem, vannak UFÓk az egyesületben, most már Imolát is ide sorolom. Földöntúli energiával és sebességgel száguldozta körbe a tavat, szerintem egyszer egyéniben is szoríthatunk érte. Úgy startolt el valahol Balatondögunalom magasságában a déli parton hajnali 4-5 óra felé, “mint akit farpofán lőttek sóspuskával” (Umberto).

Sólyom. A CSK. Tökéletesen megszervezett mindent, legfőképp a szakaszbeosztást. Ennek köszönhetően pörgés volt egész éjjel, mindenki meg tudott újulni a következő etapjára, s nyomhatott sprintet. Sólyom visszafogott ember, szépen csendben ő a leggyorsabb köztünk. Sokat jelent, mikor egyszer csak odalép hozzád és átölel.

Umberto. A pótsofőr, aki hálát adott a jóistennek, meg a fóliasátornak, hogy van vonóhorog a buszon. 🙂 Tudom róla, hogy ő inkább magányos futó, mint csapatember, mégis az Ultrabalatonra külön edz, az UB hétvégéje kőbe van vésve a naptárban. A februári veronai félmaraton óta nem is versenyzett, viszont nagyon jó formában van, tele energiával, kiéhezve egy jó teljesítményre. Menetrendszerűen egyéni legjobb 5 km-es eredménnyel indított és tartotta végig ezt a jó tempót. Kifejezetten örültem, hogy neki jutott a jelen esetben hosszúnak számító éjjeli 12 km Keszthelytől Balatonberényig, hogy meglegyen a “csak úgy futok a semmibe” érzés.

Pisti. A csapatember. Végre élő egyenesben megtapasztaltuk, hogy készülnek a néha megfejthetetlen bejegyzések a Stravára. Őt a nagyon jó humora miatt szeretem és emberségből jeles. Abszurd helyzet alakult ki sajnos a közös befutónk után, amikor kiderült, hogy a Lusta Banda kategóriájában a 3. helyen végzett.  Vérzett a szívem, de mi nem tudtunk Umbertoval ottmaradni az eredményhirdetésre. A csapat mellett neki külön köszönöm a korrekt hozzáállását.

Móni. Ezt a részt nem nekem kellene írnom. Ha valaki megtenné, ígérem cenzúrázatlanul beillesztem ide. 🙂

Ebben a két napban nekem két új dolgot sikerült megtapasztalni magammal kapcsoltban. Az egyik a sebesség. Nagyszerű volt lefelé döngetni 4’30-ban Dörgicséről, miközben csak úgy kopogtak az arcomon a szúnyogok, mint az autó szélvédőjén 150 km/h-nál. Mondjuk nem finomak, de még azt sem éreztem derogálónak, amikor válogatott triatlonos mezben ezalatt egy hajrá-t odabökve, könnyedén szökellve elhúzott mellettem egy gazellaképű fiú.
A másik a fáradtság egy újabb szintje. Nem szeretem a déli partot. Lillával ellentétben, aki itt új szárnyakat kapott az éjjeli holtpontja után, nekem ez kis túlzással kínszenvedés. Nem vagyok egy hegyimenő, de ami sok, az sok. Minden nyaraló egyforma azokon a végeláthatatlan sík utcákban. Bocsánat, pár kilométerenként van egy kanyar, de aztán kezdődik minden előről. Brrr… Szóval úgy taktikázok a szakaszválasztásnál, hogy ide jusson a legkevesebb km és tuti legyen alkalma a többieknek üvölteni a buszból. 😉 Nem is panaszkodom, 5,4 és 4,3 km-t kellett itt leküzdenem, de valójában mindkettő rész a duplájának tűnt. Annyira hihetetlen, de nem tudtam értelmezni a balra tarts jelzést. Erre mondta Endre és teljesen igaza van, nem lehet egy pályát úgy kijelölni, hogy ne tévedjen el senki. Mert erre tényleg nem lehet felkészülni szervezőként. Futóként sem szerintem, valaki csak jön mögöttem, mint ahogy most is jött és útbaigazított. 🙂

A legnagyobb visszaigazolás, hogy mennyire jól érezte magát mindenki, szerintem az, hogy másnapra már elkészült a 2019. évi szakaszbeosztás és nagy része el is kelt, stipi-stopi. Nem tudom elégszer elmondani, hogy az ilyen élmények miatt imádok futni!

Köszönjük egyesületünknek, a Zalaegerszegi Aszfaltszaggatók SE-nek a támogatását!