Futás a koraszülöttekért

Általános

KORPA

2.-3. szakasz

A tavalyi szünet után ismét részt vettem a Koraszülöttfutáson, újra csapatban (hisz max. 42,2km-ig vagyok hitelesítve, mostanság addig sem), ezúttal négyen indultunk Lusta Banda Light néven Mónival, Lillával és Umbertoval, egyedi pólóval!
Homályos emlékeim alapján rendszerint szénné szoktunk égni ezen a futáson, most viszont mintha ez a veszély kevésbé fenyegette volna a mezőnyt: 4-5 fok, erős északi szél és némi eső tett róla.
Nekem a dombos, de aránylag jól futható szakaszok jutottak Csácsból Nemesapátin keresztül Gyűrűsig (16,2km). Mónit váltottam miután két kilométert melegítettem mellette és a hazai pályás emelkedőkkel kezdtem is már a Csácsi hegyen a legelejétől 8 percre. Mostanság a tempófutásaimat Gálafej-Jánka érintésével végzem, így nem volt gond a felfelékkel a többi futóhoz képest. Őszinte leszek: konkrétan leginkább nőket és Hit Gyülekezetes hívőket fogtam be 🙂

Sőt, az erdős terepes rész után (ahol egymás hegyén-hátán futottak négyen) már a negyedik helyen haladtam, amiből harmadik lett, mire leértem a műútra Nemesapáti felé és az ezüst sem futott túl messze tőlem, miközben a kedves csapattársak folyamatosan ledudáltak az útról, mutogattak, fényképezgettek – nálam mindenesetre jobban érezték magukat 🙂.

Megyegetett a futás, de azért kirobbanó erőben nem éreztem magam. Felkalimpáltam a templomig (szakasz vége: 4’30”/km), aztán jöhetett a Gyűrűsig tartó nehezebb terepes szakasz (4’51”).
Teqballos társamat előztem a falu utáni kaptatón (hiába, az asztali foci igazi úrisport), de azt tudtam, hogy az első messze jár(hat). Jött egy saras, néhol futhatatlan meredek fal, de aztán a nagyon gázos sárkorcsolyás lefelét már kockázatosan futottam (egy esés lett a jutalma), így a végére „csak” 3 perces fórral rendelkeztek a pestiek Lilla legmocsarasabb szakaszai előtt.


Végül ezt a helyezést (egy kis oda-vissza előzgetéssel fűszerezve) meg is tartotta a csapat a végéig, így a 2-4 fős váltók versenyét megnyertük, abszolútban pedig másodikak lettünk.
Élmény volt, szeretem ezt a mocskos időt.

UMBERTO

Az idei koraszülött jótékonysági futás számomra az első alakalom volt, amikor nem mint fotóriporter, hanem futóként vettem részt benne. Bár amikor reggel felébredtünk és láttam, hogy az időjárás elég extrém, mondtam Móninak, most inkább fotóznék 😉 s nem azért mert megrettentem volna a körülményektől, hanem azért mert nem mindennapi körülmények nem mindennapi képeket szülhetnek… ne.. de nem! Futóként akartam élvezni a mostoha körülményeket. Mert szeretek esőben futni, szeretem az ilyen konfortzónaelhagyásos futásokat és az ügy, számomra is nagyon fontos.

Miután a bé verziót léptettük életbe a csapattagokkal egyeztetve, hogy hát mindenki lehetőleg csak egyszer ázzon el, nekem három szakaszt kellett futnom egyben, a kehidai golfpályától a hévízi tófürdő bejáratáig, ami 14.3 kilométert jelentett.

Lillát váltottam. A harmadik helyen voltunk ekkor, előttem egy lány váltott öt perc előnnyel aki a második volt akkor. Viccelődtem is Korpát kérdezve, milyen futó ő, mert talán megpróbálom megelőzni. Jó futó, volt a válasz. Fasza….

Erős északi széllel szemben futottam ki a golfpályáról, könnyben ázott  szemmel, emiatt alig láttam a szalagokat. Fázni nem fáztam, lágy eső esett, s amikor nem szembe futottam a széllel kifejezetten élvezetes volt a dolog. 4:50-es tempóra álltam be, így futottam a kocsmáig. 

A kustányi hegyre vezetett az út, két kilométer hosszan emelkedett. Ez nem okozott különösebb gondot, utólag megnézve az adatokat egész jó dombozás volt az! Az emelkedő vége felé megláttam a második helyen futó lányt, éppen gyalogolt… Vérszemet kaptam ettől, futottom felfele s a hegyhátra felérve megelőztem. Jó futást kívánva elhúztam mellette. A hegyen átfutva erdős rész következett, ahol kész akrobatika volt tempóban maradni. Akkor ott egy kívülálló látta volna a mozgásomat, biztosan hetekig röhögött volna rajtam, ahogy szöcske módjára pattogok a keréknyomok közt, hol középre, hol a keréknyomokban, mikor hol tűnt biztonságosabbnak a haladás. Néhány pocsolyába is belecuppantam, más lehetőség nem lévén. Órámra nézve csodálkoztam, 5:30-as tempóban voltam ott az erőben…

A hegyről lefele futva eszembe jutott Lőrincz Endre intelme, ne próbáld meg behozni a felfele „elvesztett” időt, mert nagyon veszélyes ilyen körülmények között, de azért Tivadar módszert bevetve próbáltam erősíteni 😉 egy kicsit.

Egregybe érve Kocsmár Tomiék várták a futójukat. Csalódottak voltak amikor engem láttak befordulni az erdei kanyarban. Tomi kérdezte láttam e a Csengét, már Nemesbük előtt megelőztem, mondtam. Ez még jobban elszomorította őket. S mivel hallottam, hogy ott váltanak, Egregyből Hévízre próbáltam minél jobb iramban futni, mert ha váltanak egy friss emberre akkor biztosan visszaelőz… Ezt semmiképp nem szerettem volna, hisz éreztem, hogy miénk a második hely, de biztos nem voltam benne. No mindegy, rohantam ahogy tudtam.. de ekkor már erőm fogytán volt, megváltásként éltem meg a tófürdőnél Mónikával a váltást!

Térdre rogytam a kimerültségtől és az órámra néztem: 14.3 km, 1:15 perc… 

Csak hogy érzékeltessem, május elsején futottunk félmaratont Bad Blumauban, (1:47) s ott nem fáradtam el annyira mint most a 14 kilométeren… Szóval szétfutottam magam…

Jó volt!

Büszke vagyok magunkra! Mert hobbifutóként azt gondoltam, soha semmilyen versenyt nem fogok tudni megnyerni, ezért próbálom az élvezet rész erősíteni futásomban és lám! Kategória első, abszolútban a második helyen értünk célba. Nem tudom melyik a nagyobb truváj… (persze kellett ehhez a két vágtázó (Liller és Korpa) és Mónika komoly tempója is ugye…)

Köszönöm a csapat tagjainak a remek élményt! Hogy elindultunk és ott voltunk!!! 

Hajrá ZASZ!!! Hajrá Lusta Banda és a Light verziónak is!!!

LILLA

Lusta Banda Light néven neveztünk a kedvenc négyesünkkel a Koraszülött futàsra idén.

“A” és “B” verzió is volt a csapatelosztàst illetően,a rossz és még rosszabb idő esetére.Vasàrnap reggel egyöntetűen a “B” verziót vàlasztotta a csapat (egyébként is ehhez húzott a szívem).Így ugyanis Mindenki egybe futotta az adagjàt,nem pedig rövidebb szakaszokra szétszedve.

Lelkesen ültünk autóba,és mentünk a rajthoz negyed 9-re.Sok lelkes futóval vàrtuk a szivdobbanàst,hogy elindulhasson Mónika kezdő emberként.

A 2-3. szakaszt Ati nyerte,aki nyilván esett is egy jókoràt.Pedig Endre elmondta az elején,hogy ne akarjuk behozni az emelkedőkön elvesztett màsodperceket lefelé.Ő bezzeg tolta neki,pedig megbeszéltük ez ma NEM verseny, jótékonysági futás.😃🤨

Majd én következtem Gyűrűstől a Golf pàlyàig,16.8 kilométert raktam a làbamba.

Hm…sík aszfaltot kedvelőként ez igazi ínyenc falatnak szàmított nekem.😋

Dombok,mocsàr,pocsolyâk,erdő,szàntóföldek,térdig erő vizes fű,beragadt terepjàró,dagonya,igazi sàrkorcsolya.Sok helyen a talpon maradàsért küzdöttem,olyan izmok dolgoztak amikről eddig nem nagyon tudtam.Komfortzóna elhagyàsa volt ez rendesen.Mindennek ellenére nagyon élveztem az egészet.Leküzdöttem Önmagam.Örök élmény a tarsolyomban!

Szétfagyva,kissé megviselten vàltottam Umbertót,aki alig vàrta,hogy futhassa a következő két szakaszt.Bravúros tempót tolt.💪

Utolsó két etap,ismét Mónika következett.Mindig azt mondja mennyi energiát kap tőlem,ha együtt futunk,így muszáj volt beàllnom mellé.Nagy duzzogava😄Aztàn kicsit felcserélődtek a szerepek,végül nem tudom ki motivált kit 😁,de leküzdöttük a szeles,viharverte bringautat.

A főtéren màr vàrtak a fiúk és együtt futottunk be,elégedett mosollyal az arcunkon 4 fős csapat kategóriában 1. helyezettként.

Szuper vasàrnapunk volt,egy jó ügy érdekében futni pedig megható és hálás dolog mindig.Kiemelkedő szervezés,profin kijelölt útvonal,köszönjük a szervezők munkàjàt.

Kamionsofőrből ultrafutó

Általános

Nemzetközi kamionsofőrként dolgozik. Ha csak teheti, fut. Megállás nélkül akár 250 kilométert is. Büki Tivadar ultrafutó napokon belül indul Japánba, a Sakura Michi ultramaratonra. Ez az Athén és Spárta közötti Spartathlon „megfelelője” – és eddig egyetlen magyarnak, Simonyi Balázsnak sikerült teljesítenie.

Forrás: http://zegtv.hu/kamionsoforbol-ultrafuto/

Balaton Szupermaraton

Általános

A március 21-24. között megrendezésre került/kerulő eseményen különböző versenyszámokban az egyesület három tagja is részt vett/vesz.

Lakatos Roland egyéniben indult a négynapos megmérettetésen. A versenyt megelőző hetek nagy mennyiségű edzésmunkáját követően Roli nem kis célokkal várta a rajtot. Az első nap végén 48,5 km-rel a háta mögött még elégedetten nézett a következő 52,9 km-es etap elébe, aminek a teljesítése azonban sajnos némi aggodalomra adott okot a nap végén fellépő sípcsontfájdalma miatt. Bízva egy nagyobb sérülés elkerülésében Roli a harmadik napon feladni kényszerült a versenyt, Révfülöpnél 13 km után kiszállt.

Roli rajtja a harmadik napon
Fotó: maratonfuto.hu

Az egészsége megőrzése érdekében mindenképpen jó döntés volt, bízunk a gyors felépülésében és gratulálunk a teljesítményéhez!

Pálfy Antal a ‘Maratonfüred’ keretében futott maratont a hétvégén. 3:54:49-es egyéni legjobb idejével Tóni a 165 férfi induló közül a 46. helyen végzett. Gratulálunk!

Trajbár Judit a FélBalaton Szupermaratont gyűri éppen. Ahogy ő mondja, nyuggeres, Flow tempóban, 4:17 alatt tette meg a az első napi 43,6 km-t, ez 5:54 min/km tempó volt, ma jön a java…

Judit első nap végén a célban
Fotó: Tóth Marcell

Judit női abszolút 7. helyen végzett. Nagyon szép eredmény, büszkék vagyunk Rá!

Az én Spartathlonom

Általános

Amint sokan már tudtátok, régóta készültem a görögök történelmi futóversenyére, az Athén és Spárta közt rendezett, 246 km-es, 3300 m szintet tartalmazó  Spartathlonra.

A verseny kvalifikációhoz kötött, amely két szinten lehetséges. Van egy alacsonyabb szintű, amellyel elfogadják a nevezést, de sorsolják a versenyzőt. Ehhez óriási szerencse kell.  Illetve egy magasabb szintű, mely automatikus indulási jogot jelent. Ehhez eléggé komoly eredmény szükséges, mert aránylag magasan van a léc. Mivel nekem tavaly egy 24 órás versenyen sikerült ezt a szintet elérni, egy izgalommal szerencsére kevesebb volt a februári nevezés után.

Kvalifikációs eredményem okán a Nemzeti Válogatottba is meghívást kaptam, így a felkészülés tulajdonképpen már január elején megkezdődött és a májusi, temesvári 24 órás EB után egész nyáron folytatódott. A rengeteg edzés miatt a nyár közepe felé elkezdett nagyon rosszul menni a futás. Visszagondolva, valószínűleg a testem már riadót fújt, amiről én nem akartam tudomást venni. Mivel egyedül készülök, senki nem volt, aki jól hátba vágjon, hogy „Tivadar, állj már le és pihenj!”, így egyenes út vezetett a sérüléshez. Augusztusban majdnem egy teljes hónapnyi edzésmunka maradt ki, de- bár belül a pokol legmélyebb bugyrait is bejártam- próbáltam kemény és bizakodó maradni. Szerencsére egy zalaegerszegi orvos, aki maga is futó, a szabadsága alatt jött be a munkahelyére, hogy segítsen. Orvosi segítsége fizikailag, embersége pedig mentálisan jelentett óriási pluszt számomra, úgyhogy augusztus végére újra teljes értékű edzéseket tudtam végezni.

Azt terveztem, hogy teljesen egyedül fogok indulni a versenyen. Mivel ez egy történelmi futóverseny, illetve a mottója is az, hogy „Pheidippidész lépteinek nyomában”, nem láttam értelmét, hogy úgy menjek végig, hogy több fős team viszi helyettem a versenycuccot, tölti belém az „űrkaját”, lesi minden kívánságom. Ki akartam próbálni magam, nem egyszerűen lefutni szerettem volna, hanem megélni. Úgy éreztem, ha nem bukom el valahol a nagy úton, így tudok igazán büszkén felnézni majd a Királyra a spártai főtéren. Természetesen sokan féltettek és megpróbáltak lebeszélni erről, de (egy jó barátomat idézve) mivel az egyik legnagyobb és legvalósabb szabadságunk az önálló döntés szabadsága, szeptember 28-án egyedül álltam az esőben az Akropolisz lábánál a mezőnyben.

Nem kezdtem gyorsan. Mivel elsődleges célom a szintidőn belüli teljesítés volt, eleinte elsősorban erre koncentráltam. 3:45-re csekkoltam el a maratoni távot, 7:16-ra a 81 km-nél lévő korintoszi pontot. Én futóórát nem használok és sajnos semmilyen egyéb időmérő eszköz sem volt nálam, a pontnál azonban készségesen tájékoztattak mindenről. Több mint két óra volt már az előnyöm. Mivel sokkal gyorsabban haladtam a tervezettnél, jóval előbb értem az előreküldött éjszakai felszereléseimhez is. Nem bosszantott. Elszámoltam, én vállaltam, így hát cipeltem feleslegesen vagy három órán át. A féltávnál lévő Nemea pontnál már majdnem öt és fél óra előnyöm volt a szintidőhöz képest. Rájöttem, hogy ezzel többet nem érdemes törődnöm: a szintidő és én, nem vagyunk köszönő viszonyban. 🙂 A ponton, még a frissítés közben leszakadt az ég. Intenzív záporban hagytam el az állomást. Az ultrafutónak, főként ha magányosan fut, fejben mindig képben kell lennie. Nem árt, ha ismeri az anatómiát, szervezete reakcióit valamint ezek okait és a megoldásukat. Az éjszaka folyamán több kisebb mélypontom is volt, de mindig résen voltam és azonnal reagáltam, sohasem engedtem, hogy a mélypont, „megborulássá” fajuljon el.  Hol sótablettával, hol plusz szénhidráttal, vagy koffeinnal, esetleg némi pozitív gondolattal, hogy mennyien szurkolnak nekem otthon, Magyarországon. Zalaegerszegi futóként az ikonikus Parthenio-hegy nem jelentett különösebb kihívást, hiszen sokat futok dombokon, a lefelé vezető úton viszont cudar idő lett. A viharos szelet, az ömlő esővel nagyon megszenvedtem, de ekkor ez még nem szegte kedvemet. 190 km körül Tankcsapda számokat nótáztam a gyakran mellettem futó Rácz Robinak. Ekkor még úgy gondoltam, hogy harminc óra sem fog kelleni a befejezéshez.

Azt már előző nap lehetett tudni, hogy az időjárás nem lesz egyszerű, mert egy trópusi ciklon, a Zorba, kóborolt Görögország déli részén. A Tegea utáni siratófalat megmászva a fennsíkon ez csapott le a mezőnyre. Állíthatom, hogy kamionsofőrként egypár dolgot már láttam, sokmindenen nem lepődök meg, de ami ott volt, az kicsit ijesztő volt. Ezt igazán nem is tudom itt átadni, mert leírhatom, hogy süvített a szél, de ez nem pontos, azt is írhatom, hogy ömlött az eső, de ez sem fedi a valóságot. Igazi ítéletidő volt. Lerombolt egy Shell kutat, fákat és villanyoszlopokat csavart ki, autókerék nagyságú sziklákat sodort szemben az út szélén. Sáros patakokon gázoltam át, a szél néha odébb rakott egy méterrel és félig letépte rólam az esőkabátot. Mindezt órákon át, túl 230 km-en, majdnem harminc órája vizes cuccban.

Mikor megláttam a Tajgetoszt és előtte a völgyben Spártát, kisütött a nap. Kívül is és bent, a fejemben is. Az utolsó 15 km már lejtett, így is órákig tartott, mire elértem a várost, de akkor már tudtam, hogy ezt már senki el nem veheti tőlem. Ez meglesz…

A spártai futókat elképesztő tisztelet övezi nemcsak Spártában, hanem egész Görögországban. Utazásomkor és a verseny alatt megtett úton is az volt a benyomásom, hogy nem létezik görög ember, aki ne tudná, miről van szó ezeken a napokon. Az ablakokból, az udvarokról, az autókból, kamionokból, kávézók teraszáról mindenki őket biztatja. A taxis nem fogad el pénzt, ellenben kiugrik és kisegít. Mikor felnéztem a Királyra, arra gondoltam, ha másért nem, ezért mindenképpen megérte a sok évnyi edzés.

A végeredmény: 31 óra 32 perc, 51 ország 400 versenyzőjéből a 65. hely.

A versenyen való részvételemet és kiutazásomat támogatta szülővárosom, Zalaegerszeg Megyei jogú Város Önkormányzata és munkahelyem, az Éder Special Tank Transport. Segítségüket ezúton is tisztelettel köszönöm!

           

Hajrá Magyarok!

Büki Tivadar

Büki Tivadar a 24 órás ultrafutó EB-ről

Általános
Amint azt már sokan tudtátok, férfias mosolyom és tavalyi nemzetközi “B” szintű sárvári eredményem okán meghívtak az ultrafutó válogatottba.
A csapat ezúttal az IAU 24 órás Európa-bajnokságon lett indítva, amely május 26-27-én került megrendezésre a romániai Temesváron.
A versenyre immáron szokásosnak mondható frissítő emberemmel, Bekk Csabival mentem, valamint a zalaegerszegi futólegenda, Bérces Edit is velünk tartott, hogy önkéntesnek csatlakozzon a szervezőgárdához.
Pénteken délelőtt érkeztünk meg a városközpontban található versenyszállásra, a Hotel Temesvárba. A hely már nyüzsgő hangyabolyra hasonlított, csak kissé színesebb volt: közel harminc ország csapatainak tagjai jöttek-mentek nemzeti szerelésükben, bábeli hangzavarban. Csapatvezetőnk, Bárdos Barnabás, már várt bennünket, segítségével pillanatok alatt becsekkoltunk a szállodába, majd magára a versenyre. Délután megnyitó ünnepség volt a belvárosban egy nagyon szép, régi épületekkel körülvett téren. A román szervezők nagyon kitettek magukért, látszott, hogy nagyon sokat készültek rá és minden hibátlanul működött.
A hangolódás keretében este bejártuk a belváros sétálóutcáit, illetve megnéztük a pályát. A kijelölés kiváló volt, a veszélyesebb helyeken mindenhol bójákat tettek, a gyalogos átkelés megkönnyítésére mobil hidakat építettek két helyen is. A pálya maga egy szép, gondozott parkban volt. Fás, zöld részek, egyik oldalán folyó. Jól nézett ki. Hátránya a két emelkedő volt, illetve hogy teljes egészében térkő volt a burkolat. Ilyen hosszút még sohasem futottam térkövön, de sejthető volt, hogy az izmokat rendkívüli módon igénybe fogja venni.
Mielőtt rátérnék a versenyre, pár szót a felkészülésről.
Én még soha, egyetlen eseményre sem készültem ennyit. A munkám miatt ez óriási logisztikai feladatot is jelent, de mikor decemberben telefonon hívtak, hogy tagja vagyok az előzetes keretnek, egyből elkezdtem gyűjteni a kilométereket. Csapattársaimat már névről ismertem, világos volt, hogy itt egy ütőképes brigád alakul, óriási esélyekkel. Tulajdonképpen kizárólag hosszú edzéseket csináltam. Mentem extrém hidegben befagyott szakállal, hajnali háromkor a napi munkám előtt és egész éjszakai meló után, kialvatlanul, délutáni melegben, de volt száz kilométeres edzés, viharban, a végén négy teljes órán át ázva. Kemény volt. Azt mondtam Csabinak ott a pályán, hogy most már a neheze megvan, ezután csak a szórakozás jön! 😀
A reggeli rajt előtt volt némi probléma, ugyanis az IAU bíró nem fogadta el az előző nap szabályosan bemutatott, gyönyörű, címeres, direkt erre  az eseményre vásárolt kompressziós trikómat. Mivel nagyon érzékeny a bőröm, egy ilyennek rajtam kell lennie, különben a normál futópóló a hosszú versenyeken véresre dörzsöl, így kénytelen voltam dupla pólóban futni a melegben is.
A versenyt (ahogy én fejben is) négyszer hat órára osztom.
Az első hat óra vége felé nehéz volt már, elért a meleg. Hatvan kilométer körül mélypont jött, két órán át eléggé visszaesett a teljesítmény, de szerencsére segítőim kihoztak belőle. Nagy meló volt… Közben jött az esti hűvösebb idő és úgy összekaptam magam, hogy szinte egész éjszaka semmi bajom nem volt. Gyönyörűen gyűltek a kilométerek. Sajnos Tomi egy korábbi sérülés miatt már 100 km körül kiállt, mikor pedig Levire, később Árminra is többször ráköröztem világossá vált, hogy az enyém is a csapat eredményt befolyásoló lesz. Ez óriási nyomás alatt tartott, hiszen ha bármi miatt ki kell állnom, az egész csapat eredménye elmegy…
Tulajdonképpen komolyabb probléma a huszadik óráig nem volt, ekkor kezdtem határozottan érezni, hogy a térkő megtette a hatását. A sok kemény ütés miatt a combfeszítőim beálltak. Próbáltam nyújtani, de nem sokáig tartott a hatás és láttam, hogy a többiek is szenvednek. Mintha nem lett volna elég bajom, folyamatos hasmenés kezdett gyötörni. Lassult a tempóm, közben folyamatosan számok pörögtek a fejemben. Vágyamat, a 240 km feletti eredményt már a verseny felénél elengedtem, majd a 230-at, a végén pedig a PB is elment. Most sajnos csak 218 lett a vége. Nagyon nehéz verseny volt, nehéz pálya, de nem szeretem, ha egy eredményt meg kell magyarázni, hiszen a többieknek pont ugyanilyen nehéz!
Ez most a beton erős mezőnyben egyéniben a 33. helyre lett elég, a magyar férfi csapat pedig az ötödik lett az országok versenyében.
Végül, de nem utolsósorban segítőm, Bekk Csabi munkáját mutatnám be:
Csabi újra bebizonyította amit már amúgy is tudtunk róla, hogy egy jó barát, egy odaadó segítő, egy szemét hajcsár 😀, egy olyan arc a tömegben, amit ha meglátok tudom, hogy mindig van még egy lépés, mindig megy még egy kör, mert egyszerűen LÁTNI KELL!
Csabi keverte a kaját, italt, állandóan matekolt, egy pillantásból tudta, ha bajban vagyok, ha pedig repültem, egy szót sem szólt. Folyamatosan csekkolta az eredményeket, amihez sprint-szakaszokat futott a pálya melletti füvön egész éjjel, tudósított benneteket a FB-on, közben harcolt a versenybírókkal. Mikor nekem vége lett, neki ment tovább: könnyezett velem a célban, kaját hozott a szobába, vitte a táskám….
Úgyhogy a nevem bárhová is kerül ezzel kapcsolatban, a fejetekben legyen ott mellette az övé is!
Köszönöm a szurkolást, a MASZ-UB-nak a lehetőséget, Editnek a rengeteg dicséretet és a csokoládé-aranyérmet!
Hajrá ZASZ!
Hajrá Magyarország!