Pálóczi TT 25

Általános

Ezt a teljesítménytúrát idén harmadik alkalommal szervezték meg a petrikeresztúri önkéntesek és már tavaly, tavalyelőtt is szemezgettem vele, de valahogy sajnos mindig úgy jött ki, hogy sem futóként, sem túrázóként nem tudtam részt venni rajta.
Négy különböző távon (15/25/35/45 km) is jelöltek ki útvonalakat. Umbertoval mi a 25 km-es kört választottuk, ez illett az edzéstervünkbe. Már napokkal előtte izgatottan vártam a vasárnapot, mert tudtam, hogy gyönyörű helyen, tiszta levegőn, csodaszép őszi időben futhatunk. Kevéssel fél kilenc után értünk a helyi kultúrházba, a rajt helyszínére. Kitöltöttük a jelentkezési lapokat, ahol az egyik nagyon kedves szervező javaslata ellenére végülis maradtunk az eredeti tervnél. Szerinte a 35 km-es túra a legszebb. Megbeszéltük, ha nagyon kívánnánk még azt a plusz 10 km-t, akkor talán… 😉
Nulla térképolvasási tudással felvértezve, abban bízva, hogy ez lesz az első TT, ahol nem tévedünk el, kilenc óra előtt pár perccel elindultunk. Pontosan az a pozitív érzés töltött el már a legelején, amiért ezt a napot annyira vártam. Kellemes tempóban haladtunk az első ellenőrzőpont, Iborfia felé. Végre eljutok abba a kicsi faluba, ahol mindig 100%-os a választási arány, gondoltam magamban. 🙂 Nem vettük szigorúan a futást, ha olyan tájképet láttunk, amit szerettünk volna megörökíteni, hát megtettük.

Mező Iborfia előtt

Az iborfiai faluházban pecsételés, rövid szusszanás és frissítés után bizonytalankodva indultunk tovább. Meg is kérdeztük a többieket, hogy merre az arra. Balra végig egyenesen! Köszi, hát nem jött be. 🙂 Először balra, aztán rögtön jobbra kellett volna fordulni, mi ezzel ellentétben simán kifutottunk a műúton a faluból. 🙂 Piros-fehér jelzőszalag hiányában hátraarc, széles mosoly, akkor kezdjük elölről. Megszoktuk, sohasem bosszankodunk nagyobb kitérők miatt sem. Merthogy mi vagyunk mindig figyelmetlenek, a szalagozás tökéletes volt, csak nem vettük időben észre a jelzést.

Pató-hegy felé

Pató-hegyre csodaszép út vezet, itt jött az első komolyabb emelkedő is. Az első felét megsétáltam, a végét a kép kedvéért megfutottam. 🙂 A túra egyik legszebb látványa tárult elénk, mielőtt még a domb tetejére értünk volna. Nemsokára felbukkant a hegyi pincesor. Annyira rendezett, takaros kis porták ezek, látszik, hogy a gazdák szívvel-lélekkel dolgoznak itt hétről hétre. A frissítőpont asztalát egy kisebb társaság ülte körbe, jóízűen ették a zsíros kenyeret hagymával. Minket is hellyel kínáltak, de nem fogadtuk el, pecsét az itinerbe és indultunk is tovább. Az egyik helyi termelő pálinkával kínálta a résztvevőket, nagyon kedves, példaértékű gesztus volt tőle.
Egész nap erős déli szél fújt, ami a fás erdős részeken alig volt érezhető. Nem úgy a Barlahida felé vezető fennsíkon, ahol átment deltás főcímbe a történet azzal a különbséggel, hogy itt a hó helyett port hordott az arcunkba a szél.

A barlahidai fennsík

A barlahidai könyvtárban frissítettünk komolyabban, miután megbuktunk a beugró kérdésen: milyen vallású a templom, ami mellett eljöttünk a faluban? Ugyan jutalomcukrot nem (hé, a Pató-hegyen ingyen pálinkát osztanak! 🙂 , de friss vizet kaptunk az ivótasakunkba. Pár falat müzli, nyomás tovább. Ennél a pontnál már bőven 16 km felett jártunk, fáradtabbnak éreztem magam, mint a hétvégi félmaratoni verseny után. Változatos, vadregényes terepen folytattuk utunkat. A lápos, sáros patakpart, a mély avar, a kövek, a lehullott faágak megmozgatták az összes nem létező izmunkat is. Ez a szakasz volt a legnehezebben futható, gyakorlatilag bukdácsoltunk a Rákóczi tölgyig.

Valahol a Salomfai-patak után

Innen már csak egy dologra koncentráltunk, figyeltük a szalagokat és a nyilakat, hogy véletlenül se kanyarodjunk a 35 km-es körre. 🙂 Jólesően és csak annyira fájó végtagokkal, amire még jószívvel emlékezik az ember, ma ennyi fért bele. Egy nem várt kaptató után hamar Petrikeresztúrra értünk, ahol egy (kizárólag számunkra) kétes elágazásnál nyilván nem a jó irányt választottuk 🙂 , így a főúton kocogtunk be a célba.

A 15 km-rel már többen végeztek, mire asztalhoz ültünk és vártunk az ebédre. Jó volt látni a sok családot, párt, barátot, ismerőst, baráti társaságot, akik vidáman mesélték egymásnak az élményeiket.
A forró paprikás krumplival persze elégettem a nyelvem, a lábszáram még mindig ég a csaláncsípéstől, rosszul esik minden lépcsőfok, de pont így képzeltem a mai napot és ezt vártam annyira. 🙂

Köszönöm a szervezők lelkiismeretes munkáját, a sok mosolyt és azt a finom piros almát!

Útban a cél felé Petrikeresztúron