Lakatos Roland versenybeszámolója:

Nagyon régen, éppen egy éve jelentkeztem utoljára beszámolóval. Nem tűntem el, lelkesen futok azóta is, sajnos azonban kisebb-nagyobb (inkább egy nagyobb) sérülés miatt a 2017-es évben nagyon keveset versenyeztem, így nemigen volt apropó az íráshoz.

December 31-én viszont jó hangulatban sikerült búcsúztatni az esztendőt, erről jelentkezem most pár sorral, illetve ennek apropóján az évet is értékelném röviden.

Hosszabb kihagyás után, október elején tudtam újrakezdeni az edzéseket, először csak szépen óvatosan, aztán később is csak úgy, merthogy a sípcsontom még nagyon érzékeny, nem mertem még komolyan terhelni. A keringésemet így is sikerült egy közepes állapotra felhozni az év végére, viszont összességében még fényévekre járok a legjobb formámtól: 3 kg pluszsúly van rajtam, hiányoznak a gyors edzések, hiányoznak a hosszú edzések, és még hosszan sorolhatnám a problémákat. Mindezek ellenére szívem szerint bevállaltam volna a maratoni távot (korábban versenyen már 12-szer teljesítettem, és edzésen is kb. ugyanannyiszor), de féltem még a lábamat, hogy rásérülne a sípcsontom, így végül is a rövidebb, 10 km-es távra esett a választásom. Edzésen ugyan már sokszor teljesítettem, de versenyen még soha, itt volt tehát az ideje.

Az előzetes kalkulációk alapján 41-42 percre lőttem be a várható időmet, de titkon reménykedtem benne, hogy ha jó napot fognék ki, esetleg becsúszhatok 40 alá. Ennek megfelelően kalkuláltam ki a részidőket, annyi volt a taktikám, amíg csak tudom, próbálom ezt tartani, aztán majd meglátjuk a végén, mire lesz ez elég. A rajt után szinte azonnal faképnél hagyta a teljes mezőnyt Bicsák Bence és Ott Bendzsi, nincs ebben semmi meglepetés, a saját sportágaikban (triatlon és atlétika) mindketten az országos élvonalba tartoznak. Mögöttük viszont ott galloppoztam a harmadik helyen, egészen az emelkedő közepéig. Itt előbb egy tájfutó spori (Szalay Levente) majd a klubtárs Korpics Attila értek utol, mindketten a 24-es távról. A toronyhoz felérve aztán a maratoni távon élen álló duó (Muhari Gabi és Rudolf Tomi) is elhagytak. Ebben sem volt semmi meglepetés, ez most a realitás, de azért lelkileg nem esett valami könnyen a dolog. Mindegy, haladtam tovább, a saját futásomra koncentrálva.

A toronynál különben még majdnem megvolt a 40 perchez szükséges részidő (15 perc), pár másodperccel csúsztam csak ki, de éreztem, hogy sokkal nehezebben mozgok, mint kellene, így már itt biztos voltam benne, hogy a 40 perces végeredmény felejtős. A Jánkáig még úgy ahogy elevickéltem, de aztán a második emelkedő már igen megfogott, és utána hiába volt már csak vissza lejtő és sík, az utolsó 3 km-en már nem fogtak a lábaim, nem tudtam már kellőképpen pörögni. Előzetesen bíztam benne, hogy lesz még erőm egy nagy hajrára, de a futásban nincsenek csodák, 35-40 perc maximum közeli futás után már nem lehet száguldani, ha hiányzik az ehhez szükséges edzésmunka. A végére igencsak belassulva még a 42 percből is kicsúsztam, 42:33 lett a végeredményem. Láttam ugyan, hogy jön mögöttem Jakabfy Zoli, de egy 40 másodperc megmaradt az előnyömből, Bence és Bendzsi mögött befutottam a harmadik helyre.

Nagyjából végül is az előzetesen várható időt sikerült hozni, de úgy érzem, ha nem futom el az elejét a 40 perces irreális célt kergetve (hanem mondjuk a 41-et céloztam volna inkább meg), akkor talán egy erős hajrával hamarabb beérhettem volna. A helyezésen mondjuk nem változtatott volna, a két fiatalember fényévekre volt tőlem, semmi okom sincs a szégyenkezésre egy 270 fős mezőnyben abszolút harmadikként befutni két ilyen bajnok után.

Összes eredmény: itt

Saját futásom adatai: itt

Ha az egész 2017-es évet próbálom értékelni, túl sok pozitívumot sajnos nem sikerül felmutatni. Bár végig nagy kedvem volt nemcsak a futáshoz, de a keményebb edzésmunkához is, a sípcsontom sajnos nem engedte nemhogy a versenyzést, de még csak a közepes szintű edzésterhelést sem. A márciusi sérülést különben teljesen a saját hibámnak köszönhetem: túlhordtam egy cipőt éppen a legnagyobb edzésterhelés közben, mire észbekaptam már komolyan megfájdult a lábam. Azonnal lecseréltem a cipőt, és úgy tűnt, rendeződik is a dolog, jött azonban egy 100 km-es verseny, amit nem szerettem volna kihagyni, hiszen a főpróba lett volna a sárvári 24 órás indulás előtt. A verseny ugyan jól indult, de 45 km-nél megfájdult a sípcsontom, és persze erőltettem tovább, de csak egyre erősödött a fájdalom. Végül 60 km-nél ki kellett szállnom. Egészen márciustól októberig kísértett aztán ez a sérülés, a csonthártya gyulladás nagyon makacs dolog…

Mindegy, remélhetően túl vagyok rajta, végül is pozitívan sikerült zárni az évet. Hogy egy bizakodó fordulattal zárjam le ezt az amúgy gyászos esztendőt: ha azt nézzük, mindkét idei teljesített versenyemen (Szentgotthárdi Csatafutás és Szilveszteri Hegyimaraton) sikerült a korosztály élén végezni, ha úgy vesszük, 100 %-os mérleggel abszolváltam tehát az évet, amire korábban még nem volt példa! 🙂

Na persze elszánt vagyok, hogy a jövőben nem az Old Boys kategóriában tudok csak villogni, hanem a fiatalokkal is felveszem még a versenyt. Ehhez persze előbb sok-sok edzésmunkát kell elvégezni, de készen állok rá, bátran tekintek előre 2018-ra!

Roli eredeti beszámolóját itt találhatjátok.