Most már én is tartozok egy beszámolóval.

Akármennyire is kedvenc távom a maratoni táv, idén valahogy nem akart összejönni a terv szerint. Bár sikerült kétszer PBt futni (áprilisban Füreden 3:54, majd most Ljubljana-ban 3:52:34), úgy gondolom jobban kellett volna, hogy sikerüljön mind a kettő. Főleg, ha a félmaratoni eredményekre gondolok (1:45 és 1:43). Úgy tűnik 2019 inkább a félmaraton éve volt, ez az 1:45 még egy tavalyi álom volt, amire a nyáron sikerült még rá is tenni. Mind a kettő a maratonhoz való felkészülés része volt, edzőversenyként futottam. Most már azt mondom, hogy lehet nem kellett volna ezeket maxra futni.

Ezek alapján a félmaratonok és edzésadatok alapján egy minimum 3:40 alatti időre lehetne számítani. Füred után a következő próbálkozásom Pesten volt. Nagyon vártam anapot, májusban kezdtem a felkészülést egy hónapos sérülés után, amit Füreden szedtem össze. Nehéz volt a kezdet nagyon, mintha újra kezdtem volna futni. Küzdelem volt eleinte a 6:00 perces tempóért, és a meleg se könnyítette a dolgomat. Aztán szép lassan kezdtem visszarázódni, próbáltam az előírt pulzust tartani. Egy 12 km-es versenyen 5:10-es átlagot mentem, aminek akkor nagyon örültem, majd augusztusban sikerült egy félmaraton 4:53-as átlaggal, augusztus végén pedig egy 30 kilométeres edzés 5:09 átlaggal. Ezek alapján lehetett talán reménykedni, hogy menni fog a maraton 5:15-el. Aztán…

Aznap, amikor ébredtem, már gyomorgörcs és szédülés kerülgetett, már ott voltam, hogy el se indulok. De a rajtig valahogy összeszedtem magam, minden szépen is indult, eleinte kellemes futóidő volt. 17 kmnél valaki mondta is, hogy 3:35 a várható érkezési idő. 20 kilométer után pedig kisütött a nap, elment az energia, nagy mélypont jött, amin nem sikerült túljutni. Pedig figyeltem a frissítésre. Kiszálláson gondolkodtam, de valahogy végig csúsztam. Hogy értelme volt-e, arról biztos megoszlanak a vélemények, de nekem sokkal negatívabb élmény lett volna abbahagyni a versenyt. Kissé csalódottan 4:02-vel értem célba. A célba érés után egyből az volt az első gondolatom, hogy Ljubljana-ban október végén biztos hűvösebb lesz, meg amúgy is imádom azt a versenyt, próbáljuk meg.

Egy hetet kihagytam, majd újult erővel csaptam bele az edzésekbe megint. Két héttel a verseny előtt Lillával futottunk egy 27 kmt 5:02 átlaggal, végig dumálva, ami megint bizakodásra adhatott okot. Aztán..

Nem kaptam meg a hűvös időjárást ott se, 22 fok volt. De aznap reggel jó kedvvel, jó erővel ébredtem. Az 1. km borzalom volt, egy szűk utcán mentünk, mozdulni alig lehetett a tömegben. De utána helyreállt a rend. Picit lassabban kezdtem, mint Pesten. 25 km-ig ment az 5:10-es tempó, majd jött a fal. Szerettem volna egyenletesen futni, ez most se sikerült, a déli meleg se segített ebben. Picit azért jobban tudtam haladni, mint Pesten. Egy PB-t sikerült összehozni, aminek azért örülök.

Tudom, hogy hittetek páran abban, hogy ennél sokkal jobban mehetne ez a táv is nekem. Én is hiszem, de még nem jött el ennek az ideje. Nem fogom a melegre, ennyit tudok most testileg és mentálisan is. Sokat kell még tanulni. Valószínű azért kedvencem ez a táv, mert tele van kihívással, amiket egyszer le lehet győzni, ahogy Kipchoge is bebizonyította. Úgy gondolom, változtatni kell picit a felkészülésben is. Köszönet mindenkinek aki szurkolt és akivel futhattam.

És zárásnak még annyit, hogy persze nem a számokért futunk, hanem mert szeretünk futni. Lőrincz Olivér szavaival élve: A számok csak hozzátesznek az élményhez. A futásban rejlő egyéb szépségeket, örömöket nem lehet számokkal leírni, szavakkal is nehéz.

„Nem attól leszel boldog ha jól, eredményesen futsz, hanem attól leszel eredményes, ha boldogan futsz”

Pálfy Antal

Több mint egy hete, hogy lezajlott az UltraBalaton, kis országunk legnagyobb futórendezvénye. Egyre több beszámoló kerül a különböző weboldalakra, blogokra, közösségi médiába. Hosszabbak, rövidebbek, részletekben elveszők, vagy elnagyoltak, sírósak, vagy épp nevetősek. Mindenki másban jó. Van, aki írni tud, van, aki futni és akad olyan is, aki egyiket sem igazán, mégis mindkettőt csinálja. 

Járfás Gyula számos dologban kiváló, az írás azonban nem tartozik ezek közé és ezt ő maga is elismeri. Gyula, klubunk belső levelező listájára írt beszámolói, tartalmilag, jobbára az adott verseny megtörténtét hivatottak rögzíteni, a külcsínt illetően pedig az email tárgy mezőjébe íródnak, csupa nagybetűvel. Ha hozzáírná, hogy „jól ment”, túllépné a bűvös hat szavas álomhatárt, de ilyen még nem fordult elő a történelemben.

Nem így van a futással! A 44 éves, Zalaháshágyon élő Gyula, 2003 óta fut versenyszerűen, melyet a Zalaegerszegen, minden évben, szilveszter napján megrendezett Mountain Man Marathonnal (41 km, 800 m D+) kezdett el, némi focis múltat követően, és aminek azóta zsinórban 16 (!)-szoros finishere. A Koraszülöttmentő és Gyermekintenzív Alapítvány támogatására, jótékony céllal rendezett 65 km-es terepfutás visszatérő résztvevője, a sárvári hatórás futás rendszeres versenyzője. Gyula, sok egyéb mellett, sikeresen ért célba a 2018-as 111 km-es Ultra Tisza Tó (UTT) aszfaltos ultrán, ugyanebben az évben a Vadlán Ultra Trail 108 km-én és ötször indult egyéniben a 221 km-es UltraBalatonon, ebből négyszer sikerült is az egyéni beérkezőknek járó célszalagot elnyernie.

Mivel Gyula ilyen szerényen és csendben gyűjti magának, ezzel pedig egyesületünknek is az eredményeket, a helyi média érdeklődését pedig viszonylag ritkán sikerül felcsigáznunk, úgy döntöttem, hogy idei újabb, immáron negyedik, sikeres, egyéni UB teljesítése kapcsán felkeresem és én írok róla. Nevezhetnénk az írást interjúnak, de olyat újságírók készítenek, így hívjuk inkább egy baráti beszélgetésnek, leírva.

B.T.- Gyulus, mindannyian tudjuk, hogy rengeteget versenyzel. Hozzávetőleg hány eseményen vettél részt a 16 év alatt?

J.GY.- Erre egészen pontosan tudok válaszolni, ugyanis egy füzetbe vezetem az összes versenyt, amin részt vettem. 165 esemény volt összesen, egészen széles repertoárban, hiszen a 14 km-es örömfutástól a 221 km-es UltraBalatonig minden létező táv és terep szerepel benne.

B.T.- Az sem titok, hogy szereted halmozni a versenyeket. Mi volt az eddigi legsűrűbb, vagy legnehezebb sorozat egymásután?

J.GY.- Valóban többször előfordult, hogy kedvenc események nagyon sűrűn követték egymást a versenynaptárban, de ez nem szokott eltántorítani, ilyenkor egyszerűen elmentem mindkettőre, csak a terheléshez igazítottam a tempót. Ha tudtam, hogy másnap is verseny lesz, akkor már az adott napi rendezvényen tartalékoltam az erőt. 2017-ben pl. az Őrségi 74 km-es futás (ami egy eltévedés miatt 81 km lett) után másnap a Koraszülött Futás 65 km-es távján álltam rajthoz, de előfordult szombati 60 km-es terepfutás után vasárnap egy aszfaltos maraton is.

B.T.- Miért futsz, miért versenyzel? Mi a motivációd? 

J.GY.- Örömfutó vagyok. Nem mondom, hogy nem esik jól, ha valahol dobogóra állhatok, de nem ez az elsődleges. Szeretek futni, a versenyeken jó a társaság, visz a hangulat. Az évek során rengeteg embert ismertem meg, sokukkal barátságot is kötöttem és jó újra, meg újra összefutni velük.

B.T.- Melyik volt a legnehezebb versenyed/melyikre vagy a legbüszkébb?

J.GY.- A 2018-as Vadlán Ultra terepverseny hosszú távja volt a legnehezebb. Előtte nem tudtam érdemben pihenni, a munka is sok volt, hiszen a fő munkahelyem mellett másod, sőt, időnként harmad állásban is dolgozom. A verseny utolsó harmada nagyon megviselt, de óriási élmény volt. A 2014-es egyéni UB teljesítésemre vagyok a legbüszkébb. Az első ilyen hosszú futásom volt és az akkor még 212 km-t, 27 óra 4 perc alatt sikerült behúznom.

B.T.- A családod támogat a sportolásban?

J.GY.- Maximálisan. Az ultrákon az autós kísérést általában Zsuzsa húgom vállalja, párjával, Rafival. Idén sajnos nem tudtak jönni, így Andrea unokanővérem jött el, amiért ezúton is óriási köszönet illeti, szüleim pedig nagyon büszkék rám.

B.T.- Mesélj kicsit az idei UB-ról, hogy ment? Szenvedtél, vagy volt helyed a pályán?

J.GY.- Az ultraversenyeken általában a szintidőn belüli teljesítést tűzöm célul. Ez most is így volt. A szokásos, laza tempómban kezdtem, semmi sietség. A dombokat szeretem megfutni, de most az először induló Andor Jocónak is szerettem volna az elején kicsit segíteni, így általában a dombokra felérve bevártam. Szigliget környékén elkeveredtünk egymástól, utána egyedül folytattam. Vonyarcvashegy környékén a Zalatriatlon-klub szurkoló csapata várt, akik bringával tekertek oda Zalaegerszegről. Jókedvű brigád, etettek, sörrel is itattak, majd zajos biztatásuk közepette indultam tovább. Keszthelyre érve a frissítő ponton tevékenykedő Lilla fogadott, szokásos, laza, pörgős stílusában. Kicsit beszélgettünk, nevetgéltünk, majd egy óriási energiaöleléssel felturbózva kocogtam tovább a déli part felé. Balatonmáriánál sötétedni kezdett, Anditól átvettem a fejlámpámat és megkezdtem az éjszakát. Balatonboglárnál dördült egy nagyot az ég, előbb erős szél támadt, majd az eső is eleredt. A part közelébe érve a szelet már viharos erejűnek éreztem, oldalazva kellett futnom, a szemembe csapó esőcseppektől pedig alig láttam. Átázott az esőkabátom. Kis idő múlva elállt az eső, cseréltem ruhát, cipőt. Siófoknál újra megeredt, de ekkor már nem érdekelt. Balatonkenesénél, a 183 km-nél levő csekkponton egy kisebb társaság várt. Egyikük közölte, hogy ő versenybíró és lejárt a szintidő, nem mehetek tovább. Annyira meglepődtem, hogy először válaszolni sem tudtam neki. A fejemben már raktam össze a választ, mikor a körülötte állók közül megszólalt valaki: „Én ismerem ezt a srácot, ő megcsinálja! Engedd tovább nyugodtan, ő be fog érni szintidőn belül!” Továbbengedett… Kicsit belehúztam, mert valóban szorított az idő. A 190. km körül beütött egy technikai probléma is, ugyanis Andi lerobbant a kísérő kocsival. Szerencsére a csapatunk már a célban volt, a segítségemre siettek és a célig kitartottak mellettem, így 31 óra 25 perces idővel sikeresen, szintidőn belül célba értem.

B.T.- Már csak egy kérdésem lehet: elégedett vagy ezzel az eredménnyel?

J.GY.- Nézd, nekem az jelenti a sikeres teljesítést, ha mosolyogva, épségben érek célba. Inkább legyen egy, két órával rosszabb időeredményem, mintsem szenvedjek. Nem mondom, hogy néha nem fáj itt-ott, de ha szenvedés lenne az egész, nem csinálnám, ha pedig az egészségem lenne veszélyben, habozás nélkül kiállnék. Versenyt rendeznek mindig, de élet csak egy van. A kérdésedre válaszolva: elhoztam immáron negyedik alkalommal is a szalagot, így elégedett vagyok.

B.T.- Szívből gratulálok, a szüleidhez hasonlóan az egyesület is büszke rád. További szép sportsikereket kívánunk!