Amint sokan már tudtátok, régóta készültem a görögök történelmi futóversenyére, az Athén és Spárta közt rendezett, 246 km-es, 3300 m szintet tartalmazó  Spartathlonra.

A verseny kvalifikációhoz kötött, amely két szinten lehetséges. Van egy alacsonyabb szintű, amellyel elfogadják a nevezést, de sorsolják a versenyzőt. Ehhez óriási szerencse kell.  Illetve egy magasabb szintű, mely automatikus indulási jogot jelent. Ehhez eléggé komoly eredmény szükséges, mert aránylag magasan van a léc. Mivel nekem tavaly egy 24 órás versenyen sikerült ezt a szintet elérni, egy izgalommal szerencsére kevesebb volt a februári nevezés után.

Kvalifikációs eredményem okán a Nemzeti Válogatottba is meghívást kaptam, így a felkészülés tulajdonképpen már január elején megkezdődött és a májusi, temesvári 24 órás EB után egész nyáron folytatódott. A rengeteg edzés miatt a nyár közepe felé elkezdett nagyon rosszul menni a futás. Visszagondolva, valószínűleg a testem már riadót fújt, amiről én nem akartam tudomást venni. Mivel egyedül készülök, senki nem volt, aki jól hátba vágjon, hogy „Tivadar, állj már le és pihenj!”, így egyenes út vezetett a sérüléshez. Augusztusban majdnem egy teljes hónapnyi edzésmunka maradt ki, de- bár belül a pokol legmélyebb bugyrait is bejártam- próbáltam kemény és bizakodó maradni. Szerencsére egy zalaegerszegi orvos, aki maga is futó, a szabadsága alatt jött be a munkahelyére, hogy segítsen. Orvosi segítsége fizikailag, embersége pedig mentálisan jelentett óriási pluszt számomra, úgyhogy augusztus végére újra teljes értékű edzéseket tudtam végezni.

Azt terveztem, hogy teljesen egyedül fogok indulni a versenyen. Mivel ez egy történelmi futóverseny, illetve a mottója is az, hogy „Pheidippidész lépteinek nyomában”, nem láttam értelmét, hogy úgy menjek végig, hogy több fős team viszi helyettem a versenycuccot, tölti belém az „űrkaját”, lesi minden kívánságom. Ki akartam próbálni magam, nem egyszerűen lefutni szerettem volna, hanem megélni. Úgy éreztem, ha nem bukom el valahol a nagy úton, így tudok igazán büszkén felnézni majd a Királyra a spártai főtéren. Természetesen sokan féltettek és megpróbáltak lebeszélni erről, de (egy jó barátomat idézve) mivel az egyik legnagyobb és legvalósabb szabadságunk az önálló döntés szabadsága, szeptember 28-án egyedül álltam az esőben az Akropolisz lábánál a mezőnyben.

Nem kezdtem gyorsan. Mivel elsődleges célom a szintidőn belüli teljesítés volt, eleinte elsősorban erre koncentráltam. 3:45-re csekkoltam el a maratoni távot, 7:16-ra a 81 km-nél lévő korintoszi pontot. Én futóórát nem használok és sajnos semmilyen egyéb időmérő eszköz sem volt nálam, a pontnál azonban készségesen tájékoztattak mindenről. Több mint két óra volt már az előnyöm. Mivel sokkal gyorsabban haladtam a tervezettnél, jóval előbb értem az előreküldött éjszakai felszereléseimhez is. Nem bosszantott. Elszámoltam, én vállaltam, így hát cipeltem feleslegesen vagy három órán át. A féltávnál lévő Nemea pontnál már majdnem öt és fél óra előnyöm volt a szintidőhöz képest. Rájöttem, hogy ezzel többet nem érdemes törődnöm: a szintidő és én, nem vagyunk köszönő viszonyban. 🙂 A ponton, még a frissítés közben leszakadt az ég. Intenzív záporban hagytam el az állomást. Az ultrafutónak, főként ha magányosan fut, fejben mindig képben kell lennie. Nem árt, ha ismeri az anatómiát, szervezete reakcióit valamint ezek okait és a megoldásukat. Az éjszaka folyamán több kisebb mélypontom is volt, de mindig résen voltam és azonnal reagáltam, sohasem engedtem, hogy a mélypont, „megborulássá” fajuljon el.  Hol sótablettával, hol plusz szénhidráttal, vagy koffeinnal, esetleg némi pozitív gondolattal, hogy mennyien szurkolnak nekem otthon, Magyarországon. Zalaegerszegi futóként az ikonikus Parthenio-hegy nem jelentett különösebb kihívást, hiszen sokat futok dombokon, a lefelé vezető úton viszont cudar idő lett. A viharos szelet, az ömlő esővel nagyon megszenvedtem, de ekkor ez még nem szegte kedvemet. 190 km körül Tankcsapda számokat nótáztam a gyakran mellettem futó Rácz Robinak. Ekkor még úgy gondoltam, hogy harminc óra sem fog kelleni a befejezéshez.

Azt már előző nap lehetett tudni, hogy az időjárás nem lesz egyszerű, mert egy trópusi ciklon, a Zorba, kóborolt Görögország déli részén. A Tegea utáni siratófalat megmászva a fennsíkon ez csapott le a mezőnyre. Állíthatom, hogy kamionsofőrként egypár dolgot már láttam, sokmindenen nem lepődök meg, de ami ott volt, az kicsit ijesztő volt. Ezt igazán nem is tudom itt átadni, mert leírhatom, hogy süvített a szél, de ez nem pontos, azt is írhatom, hogy ömlött az eső, de ez sem fedi a valóságot. Igazi ítéletidő volt. Lerombolt egy Shell kutat, fákat és villanyoszlopokat csavart ki, autókerék nagyságú sziklákat sodort szemben az út szélén. Sáros patakokon gázoltam át, a szél néha odébb rakott egy méterrel és félig letépte rólam az esőkabátot. Mindezt órákon át, túl 230 km-en, majdnem harminc órája vizes cuccban.

Mikor megláttam a Tajgetoszt és előtte a völgyben Spártát, kisütött a nap. Kívül is és bent, a fejemben is. Az utolsó 15 km már lejtett, így is órákig tartott, mire elértem a várost, de akkor már tudtam, hogy ezt már senki el nem veheti tőlem. Ez meglesz…

A spártai futókat elképesztő tisztelet övezi nemcsak Spártában, hanem egész Görögországban. Utazásomkor és a verseny alatt megtett úton is az volt a benyomásom, hogy nem létezik görög ember, aki ne tudná, miről van szó ezeken a napokon. Az ablakokból, az udvarokról, az autókból, kamionokból, kávézók teraszáról mindenki őket biztatja. A taxis nem fogad el pénzt, ellenben kiugrik és kisegít. Mikor felnéztem a Királyra, arra gondoltam, ha másért nem, ezért mindenképpen megérte a sok évnyi edzés.

A végeredmény: 31 óra 32 perc, 51 ország 400 versenyzőjéből a 65. hely.

A versenyen való részvételemet és kiutazásomat támogatta szülővárosom, Zalaegerszeg Megyei jogú Város Önkormányzata és munkahelyem, az Éder Special Tank Transport. Segítségüket ezúton is tisztelettel köszönöm!

Hajrá Magyarok!

Büki Tivadar